Sportnovella

Hogy mióta futok? Amióta csak az eszemet tudom. Nekem a futás sosem egy szórakozás, egy verseny, vagy egy olimpia volt. Annál sokkal több. A menedékem. Amikor apám berúgva tántorgott haza a sarki kocsmából, és éppen anyámat és engem készült félholtra verni, akkor nem volt kérdés. Menekültem. Rohantam az életemért, miközben a szívem megszakadt, hogy a tulajdon anyám a gyönge testét áldozta fel érettem minden egyes alkalommal, miközben én cserben hagytam a gyávaságom miatt. Gyűlöltem a saját apámat, amiért végignézve magamon mindenhol a nyomát véltem felfedezni. Gyűlöltem saját magam, amiért valaki ennyire hatással van rám akaratom ellenére, csupán a puszta jelenlétével. Az általánosban végig kirekesztett voltam, hiszen sosem tudtam teljesen önmagamat adni a mélyen gyökeredző testi – és lelki sebeim miatt. Így maradt nekem az elhagyott állatok barátsága a kihalt utcán ballagva hazafelé. Sosem éltünk nyomorban, de ezt egyedül a napesttől napnyugtáig dolgozó anyámnak köszönhettük, aki fáradságot nem ismerve vállalt el számtalan munkát szinte éhbérért. Még szerencse, hogy csak késő este esett haza, így legalább nem kellett végignéznie a férje szánalmas hanyatlását a hányással tarkított kanapénkon. Anyával a túlélésre játszottunk, mindenki a maga lehetőségeit kihasználva. A futás tudat alatt vált az életem meghatározó részéve, mikor elérve a gimnázium küszöbét egy futásfelmérés alkalmával elhívtak egy próbaedzésre. Az egészet nem is vettem komolyan, de éltem a kínálkozó lehetőséggel, hiszen akkor még kevesebb időt kell töltenem az utcákon céltalanul bolyongva, estébe nyúlóan. Így elkezdődtek az edzések, szám szerint heti öt. Eleinte sokszor kifulladtam, elfáradtam a rám mért váratlan terheléstől, köszönhetően vékonyka, nyeszlett testfelépítésem miatt, amihez még remekül társult a gyermekkorom óta cigifüstöt lélegző beesett tüdőm. Nem volt könnyű a folytonos gúnyolódók kereszttüzében állni a vihart, de ebben az esetben azt hiszem helytálló az a kijelentés, hogy nem volt más választásom. Rengetegszer kellett összekaparnom magam a földről igazából, és átvitt értelemben is, de ebben nagy szerepe volt a kezdetekben igen ellenszenvesnek tűnő, idős öregembernek, aki az edzőmnek nevezte magát. Pista bácsi segített áthidalnom a fizikális nehézségeimet, és egy nyár alatt oly annyira felfejlődtem, hogy a suliba visszatérve gyerekjáték volt megverni minden egyes csapattársamat, akik azelőttig egytől-egyig legalább öt-tíz métert rám vertek egy-egy sprintnél. Az évek során Pista bácsi olyanná vált nekem, mint egy nagyapa, aki amilyen makacs ember volt, sosem vallaná be, de szeret engem. Ő és a felesége, Kati néni, voltak azok, akik szállást, és meleg ételt adtak, mikor elviselhetetlenné váltak az otthoni körülmények, vagy amikor anyám végre összeszedte magát, hogy beadja a válópert az erőszakos apám ellen, azonban nem volt elég pénzünk fedezni az ügyvédet, így átvállalták magunkra.

Csodálatos emberek. Végre minden frusztráltság nélkül arra a dologra tudtam koncentrálni, ami mindennél többet jelentett nekem, a futásra. Reggelente pár háztömbös sprinttel kezdtem, amitől az egész lényem kivirult, majd ezt követhette a suli előtti „átmozgató edzésnek” titulált halálos izzadság fürdő, mely után szinte kellemes volt beülni egy jó kis matekra. Természetesen a délutáni edzések sem maradhattak el semmilyen körülmények között, sorolva ide az ájulásos kánikulát vagy a jégesőt. Lehet, hogy olvasva ez szörnyűnek tűnik, azonban én élveztem. Minden. Egyes. Pillanatát. A rajthoz állás és a pisztoly eldörrenésétől egészen az örömteljes beérkezésig, ahol láthatom az édesanyám büszke arcát, Pista bácsi és Kati néni mellett ülve, ahogy legszívesebben odarohanna hozzám, és boldogulásig csak ölelne. Sok év kellett, hogy elfogadjam a múltam, és ne próbáljak küzdeni ellene, vagy ami még rosszabb, elrejteni az emberek elől. Amint erre rájöttem, barátokra találtam, és a legjobb barátom mellett ülő fiú személyében talán valami többre is. Nézzék, nem fogok hazudni. Az élet néha átkozottul nehéz, de vannak dolgok, amikért érdemes mindent egy lapra feltenni, és küzdeni. Ha valaki megnézi én hol kezdtem, egy porfészekben egy labilis családi háttérrel, akkor azt mondták volna nincs kitörési lehetőség, vagy ha van is, igen csekély. A titka, hogy te ismered a legjobban magad, te ismered a motivációd, az okot, amiért minden nap felkelsz, és elhatározod, hogy ma is teszel egy lépést azért az álom felé. Senki nem tudja ezeket, így hogyan is tudhatná mire vagy képes. Engem a sport egy életerős, magabiztos nővé formált, aki nem fél vállalni magát, mert büszke az indulási pontra, ahonnan kitaposta magának a járhatatlannak tűnő, igen rögös utat. Feltettem rá az egész életem, először tudat alatt – már az első edzésemen –, majd már tudatosan az edzőm segítségével. Nem tudom, hol van az út vége, de azt tudom, hogy én választottam. Az én döntésem. Az én életem. És onnan tudom, hogy jó a döntés, hogy minden egyes rajthoz álláskor azt várom, mikor állhatok újra ott. És mikor érezhetem újra azt a megfoghatatlan érzést, ami a célba éréskor fog el. Azt a megelégedést, amit az élet a kemény munka gyümölcséül ajándékoz neked. Ha valamivel kapcsolatban ezt érzed, akkor csak ennyit mondhatok: Harcolj érte!

Heim Zsófia

Második osztályos vagyok, de már kiscsoportos korom óta rsg-zek. Akkor még én voltam a legkisebb a tornaegyesületben. Annyira kicsi voltam, hogy a zsámolyokat sem tudtam páros lábbal átugrálni egyedül. Mindig megakasztottam a sort. Akkor az edző odajött, megfogta a kezem és úgy ugráltam végig én is a sort. Néha nagyon kemény volt az edzés az iskolásokkal együtt, de jó érzés is volt nagyok közt legkisebbnek lenni. Mindenki azt mondta, hogy cuki vagyok. A legnagyobb élmény kiscsoportos koromban az volt, amikor megtanultam a palacsintaugrást. (Azóta már tudom, hogy az igazi neve forgóugrás.)

Akkor az iskolások közül még nem ismertem senkit. Nem voltak barátaim. Mégis nagyon szerettem a tornás napokat. Élveztem a tornát. Az edzők mindig nagyon kedvesen bántak velem és sokszor megdicsértek. Magamban csoportosítottam is őket: az egyik kategória a „fiatal szép tanárok, akik kedvesek is hozzám” volt. Edzés után pedig nagyon örültem és büszke voltam magamra, ha a fenti kategóriába tartozó edzőm, Sosi, beírta az edzésnaplómba, hogy ügyes voltam. Sokszor szép matricát is kaptam.

Kicsiként nagyon csodáltam a nagyobb lányokat, akik ügyesek, kecsesek és már versenyekre jártak. Volt saját fellépő ruhájuk. Irigyeltem őket. Hat éves koromban végre elindulhattam egy versenyen. Öten táncoltunk az Oroszlánkirály zenéjére kis oroszlánoknak öltözve. Az első versenyünkön 4. helyezést értünk el. Egy kicsit elszomorodtunk. De az edzőnk megvigasztalt minket. Megdicsért bennünket, és meglepett bennünket egy kupával. A következő versenyen már másodikak lettünk. Csodálatos érzés volt felállni a dobogóra.

A következő évben életem első szóló gyakorlatát is összeállította nekem az edzőm. Innentől kezdve mindig azt vártam, hogy bemelegítés és közös tréning után végre a szólóm gyakorlására kerüljön a sor. Az edzőm mindig alakított rajta valamit, hogy még jobb, még szebb legyen. Végre-valahára elérkeztünk oda, hogy megvásároljuk a saját szóló ruhámat. Amikor felvettem, úgy éreztem, még ügyesebb és még szebb vagyok.

Bár nagyon szerettem edzésre járni, télen, esőben, hidegben, iskola után busszal, fáradtan nem mindig volt kedvem menni. Legszívesebben hazamentem volna suli után egyenesen. Vagy áthívtam volna egyik barátnőmet játszani. De aki versenyre készül, és saját versenyruhája van, annak, ha van kedve, ha nincs, edzésre kell járni. A csapatgyakorlatok miatt pedig különösen. Ha a csapatból egy valaki hiányzik edzésről, a többiek nem tudnak nélküle hatékonyan gyakorolni. Versenyek előtt még pluszedzések is voltak. Ilyenkor végképp minden más programom háttérbe szorult. Ha pedig a napköziből hamarabb kellett eljönnöm, este edzés után még a házi feladatom megírása is rám várt. A testvéreim már megfürödve hallgatták, hogy anyu mesét olvas nekik, mire én hazaértem. Anyu sokat noszogatott, hogy üljek már le megírni a maradék leckémet. Jobb lett volna leülni mesét hallgatni azonnal. De másodikos koromra megtanultam, hogy mégis jobb azonnal nekiülni és gyorsan megírni, mert akkor utána több időm marad.

A tornás napok közül az egyik kedvencem a hétfő. Olyankor anyu mindig csak a legkisebb testvéremmel jön értem az iskolába. A többiek még oviban néptáncon vagy iskolai sakk szakkörön vannak. Ez az én anyukás napon. Ilyenkor anyu mindig úgy jön értem az iskolába, hogy torna előtt legyen időnk beugrani a boltba vagy a pékségbe. Választhatok magamnak valami biztatót. Anyu ilyenkor még a gumicukrot is megveszi nekem, bár tudom, hogy nem egészséges, mert már ezerszer elmondta. Választhatok akármit, anyu ilyenkor egy szó nélkül megveszi nekem. Így mindig jókedvűen megyek tornára. Ráadásul a Sosi, az edzőm felvesz és elvisz kocsival, hogy ne kelljen sokat buszozni. Ilyenkor beszélgetünk, és elpanaszolhatom neki, ha valami bánt vagy ha valaminek örülök. Mindig meghallgat. Nagyon kedves. Sajnos a hétfői edzések végére sokszor mégis elromlik a kedvem. Olyankor csak az iskolások vannak ott. Így ismét én lettem a legkisebb. A nálam egy-két évvel idősebb lányok viszont nem barátkoznak velem. Pedig én nagyon szerettem volna, ha összebarátkozunk, de levegőnek néznek. Sokszor undokok, szóba sem állnak velem. Csak mert kisebb vagyok náluk. Ha hozzám szólnak, elkérik pl. a tornaszalagomat, hogy annak a végével nyomják szét a poloskát, amit felfedeztek a tornateremben. Sokszor a sírás kerülget ilyenkor. Az edzőmnek ezt is el tudtam mesélni. Bár sok mindent nem tud tenni, azért, hogy megbarátkozzanak velem a nagyobbak, de nagyon igyekszik, hogy keressen hozzám kedves tornás lányokat. Azt mondta, összeállít egy másik csapatot, amiben jobban érzem majd magam. Az idei évben pedig saját duó partnerem lett. Nálam két évvel idősebb Zsófi, de nagyon kedves velem. Jó vele együtt tornázni, bár eleinte furcsa volt, hogy megfog és felemel vagy körbeforog velem. De aztán megszoktuk egymást. Sokat bohóckodunk és még azt is megengedte, hogy a hátára üljek. Nevetve tervezgettük, hogy a versenyen a duó produkciónk végén ez lesz az én ünnepélyes kilovaglásom. A csütörtöki edzéseket ezért várom mindig, a Zsófival való duo gyakorlás miatt. Pénteken nem csak az iskolások, hanem az ovisok közül is sokan ott vannak az edzésen. Így velük jól érzem magam. Olyankor az is biztat, hogy másnap szombat, azaz „pihi nap”. Péntek este nem kell korán feküdni és szombaton lehet sokáig aludni.

Kivétel, ha versenyünk van hétvégén. Olyankor korán kell felkelni. Reggeli közben anyu igyekszik szép frizurát készíteni nekem. Apu elvisz autóval a versenyre, ahol sminket is kapunk. Idén először kis csapattal, duóval és szólóval is részt vehettem. Nagyon izgatott voltam és borzasztóan igyekeztem, hogy tőlem telhető legjobban csináljam a gyakorlatokat.  Sajnos az idei versenyeken érthetetlen módon, minden kategóriában ugyanazok az egyesületek értek el dobogós helyezést. A többi sportegyesület akármennyire is szép gyakorlatot mutatott be, leszorult a dobogóról. Mindenki nagyon elkeseredett. Az edző, a csapattársaim és én is. A többi egyesület is, aki így járt. Egész éves munkánk, szívünk-lelkünk benne volt az előadásunkban. Két dolog vigasztalt. Két ember: anyu azt mondta, hogy ne törődjek azzal, hányadik lettem (Könnyű azt mondani!). Csak az számít, hogy, meg tudtam-e csinálni, amire felkészültünk. Ki tudtam-e hozni magamból a tőlem telhető legjobbat. Ha az edző meg van elégedve, akkor én is elégedett lehetek magammal. Akárhányadik is vagyok, ő büszke rám. Sosi nagyon megdicsért és azt mondta, soha ilyen ügyes nem voltam még és nagyon büszke rám ő is. Így aztán elhatároztam, hogy máskor is indulok majd versenyeken. Folytatom a tornát, mert nagyon szeretem. Jó érzés egy-egy edzés alkalmával, ha sikerül valami újat tanulnom, ha megdicsér az edzőm. A torna izgalmassá teszi az életemet. És örülök minden alkalomnak, amikor felvehetem a szép fellépő ruhámat. Örülök az okleveleknek és kupáknak is. Már egész sok összegyűlt a polcom tetején. Tudom, nem csak a helyezés számít, de azért igyekszem majd még összegyűjteni belőlük párat.

Bodnár Krisztina

Bajnok

5.30-kor az ébresztőm éles hangjára kelek. Szememből azonnal eltűnik minden álmosság, hiszen tudom, ma van a nagy nap. A nap, amikor végre bajnok lehetek. Amióta az eszemet tudom, ez volt az álmom. Négy éves voltam, amikor apukám leültetett a tévé elé, hogy megnézzem életem első kézilabda-mérkőzését, méghozzá nem is akármilyen meccset: az olimpiai döntőt! A dánok és a magyarok játszottak, és még ma is tökéletesen emlékszem arra, ahogyan egy pillanatra elhittük, hogy kis hazánk lányai nyerik el a legszebben csillogó érmet. Az a mérkőzés végül nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. De most, húsz évvel később ismét itt a lehetőség, hogy felállhassunk a dobogó legmagasabb fokára.
A tegnapi csapatmegbeszélés során mindenkin érezhető volt, hogy nagy teher nehezedik ránk. Az edző ugyan próbált nyugtatni, de ő is tudta: ha nem nyerünk, az eddigi hőstettek mind semmit sem értek, vesztesen fogunk távozni. Mégis próbáltam úgy felfogni ezt a napot, mint az összes többit, amin pályára léptem. Éppen ezért gyorsan felöltöztem, és az olimpiai falu futópályájára tartottam.
Sosem szerettem futni, de segített gondolkodni, ami ilyenkor különösen jót tett nekem. Talán még nem is éreztem eddig, hogy a csapatkapitányi rang mennyit jelent számomra. Tudtam, hogy nem egyedül rajtam fog múlni ez a cím, de azt is, hogy az én felelősségem, hogy a többiek hogyan teljesítenek. Engem választottak vezérnek, ahhoz méltóan kell viselkednem.
Futás után ismét a hotel felé tartok, miközben az éledező épületeket nézem. Ma este itt bajnokok fognak sétálni. Bajnokok. Dánok vagy magyarok. Csakúgy, mint húsz éve.
A nap többi része elrohan mellettünk. gyors reggeli, átmozgató edzés, ebéd, séta az olimpiai faluban, aztán húsz perc készülődés. A már-már rituálévá vált mozdulataim miatt mindig azt gondolják, profi vagyok. Ezért is lettem csapatkapitány. Mert kívül mindenki csak ezt látja. Hogy higgadtan kezelem ezeket a helyzeteket. Hogy képes vagyok kizárni a külvilágot. Ők nem tudják, de ez nem így van. Az évek során ugyan megtanultam, hogy a nézőknek, a csapattársaknak, az edzőknek ezt az arcomat kell mutatnom, hiszen ha ezt látják, ők is nyugodtabbak. Édesapám azonban mindig látta rajtam, ha izgultam. Szavai most is a fejemben visszhangoznak: „Ők is ugyanúgy éreznek, mint te. Attól, hogy rutinosabb leszel, nem leszel kevésbé izgatott. Csak megtanulod kezelni. Megtanulod a javadra használni, ahelyett, hogy felemésztene. Menj ki a pályára, és mutasd meg nekik, mit tudsz!”
Zokni, melegítő alsó, melegítő felső, rövidnadrág, aláöltözet, két mez, hajgumi, tusfürdő, törülköző, sportkrém, edzőcipő. Mindennek megvan a helye a táskámban. Beszállunk a buszba, mely az arénához visz minket. Mindenkin érezhető a feszültség, sőt, a félelem. Ránézek a lányok arcára, és még a legrutinosabbak is elfehéredve bámulnak maguk elé. Ez így nincs rendjén! Úgy kászálódnak le a járműről, mintha temetésre mennének, nem pedig az olimpiai döntőre. Tennem kell valamit!
– Mester, szeretnék váltani néhány szót a lányokkal – súgom az edző fülébe, aki csak félmosollyal az arcán bólint. Tudja, mire készülök, habár ezelőtt még sosem tettem ilyet.
Lerakom a táskám a számomra kijelölt helyre, lehunyom a szemem, nagy levegőt veszek, majd a többiek felé fordulok, immár ismét nyitott szemekkel. Végignézek azokon az arcokon, akikkel végigharcoltuk ezt a háborút, s akikkel most a végső ütközetre készülünk. Valóban úgy érzem magam, mint egy hadvezér, amikor megszólalok.
– Nem fogok kertelni, lányok, látom rajtatok, hogy féltek. Új a helyzet, talán magunk sem gondoltuk, hogy idáig jutunk. A mai eredménytől függetlenül beírtuk magunkat a történelembe. Már csak az múlik a mai napon, hogy mekkora hősök leszünk. Nem kérek tőletek nagy dolgokat, csak ugyanazt, amit eddig is tettünk. Úgy menjünk ki a pályára, hogy győzni akarunk, és hiszünk benne, hogy sikerülhet is. Itt vagyunk Japánban, iszonyatosan távol Magyarországtól. Mégis, itt van jó néhány szurkoló, akik csak azért utaztak hosszú órákat, hogy velünk együtt örülhessenek a végén. Megérdemelnek annyit, hogy az utolsó pillanatig küzdünk. Értük, magunkért, mindenkiért, aki egy kicsit is magyarnak érzi magát. Amikor a meccs előtt megint végignézek rajtatok, azt szeretném látni, hogy mindenki küzdeni fog. Biztos akarok lenni benne, hogy akárki is játsszon ezen a meccsen, mindent meg fog tenni a győzelemért. Aki pedig a kispadon ül, ne érezze magát kevésbé fontosnak. Ugyanúgy velünk harcol, ugyanolyan fontos a csapatnak. Mutassuk meg a világnak, hogy milyen fából faragták a magyar lányokat! – zárom le a monológomat, melyet néhány másodperc csend után hatalmas csatakiáltás követ. Innentől kezdve kezdem átadni magam a meccs hangulatának. Láttam, hogy a lányok komolyan vették a szavaimat, már nem kellett aggódnom, tudtam, hogy minden menni fog. Rajtunk nem fog múlni a győzelem. Edzői eligazítás, bemelegítés. A szurkolók már hangolódnak a mérkőzésre, az egész aréna a maroknyi magyar tábortól zeng. Libabőrös leszek, hiszen miattunk vannak itt. Minket akarnak a győzelembe hajszolni. Átnézek a másik térfélre, ahol hasonlóan elszánt arcokkal találkozom, mint nálunk. Nem ijedek meg ettől. A dánok jobban hozzászoktak már a sikerhez, tudják kezelni a nagy téttel járó helyzeteket is. Ez az ő előnyük. A miénk a lelkesedés, a tűz és a szurkolók. Ezen a szinten már nem a technikai tudás a különbség, itt már fejben kell jobbnak lenned. Mi kezdjük a mérkőzést. A beállósunk nekem passzolja a labdát én tovább a balátlövőnek, majd oda-vissza, folyamatosan. Figurák, gólok mindkét oldalon, cserék, hogy ne fáradjunk el annyira. Nekem is muszáj a félidő előtt egy kicsit leülnöm, a szívem még vinne előre, de a testemnek szüksége van a pihenésre. Elhangzik az első játékrészt lezáró sípszó, vissza az öltözőbe. Eggyel vezetnek a dánok, még semmi nem dőlt el. A második félidőre úgy megyünk ki, hogy megcsináljuk. Sokkal elszántabban, mint nem egészen egy órával ezelőtt. Ez a csapat nem adja meg magát, ha már ilyen közel van a sikerhez. Észrevétlenül jutunk el az utolsó percig, az állás egyenlő. A dánok támadnak, de eladják a labdát, még húsz másodperc. A mester azonnal kikéri az idejét. Már alig állunk a lábunkon, de érzem, hogy megcsináljuk. Az egyik új figurát fogjuk bevetni, amit élesben még sohasem próbáltunk. Én leszek a befejező ember. Csapatkapitányként nem is lehetne másként. A közös kiáltás után a kapusunknak adom a labdát, és gyors imát mormolok magamban. Kinézek a közönségre egy pillanatra, akik szintén imára tartják a kezeiket. Elhangzik a sípszó én pedig azonnal a pályára összpontosítok. Passz nekem, jobbátlövő, jobbszélső, aki felkanyarodik és hozza a balátlövő elé a labdát. A dánok elcsúsztak a védekezéssel, hatalmas rés nyílik előttem. És ebben a pillanatban minden lelassul. Megkapom a labdát, három lépésem van. A bal lábam a földet éri, majd elrugaszkodom, kivárok a levegőben és végül elengedem a labdát, a kirobbanó kapus feje mellett. Mintha évek telnének el a pillanatig, amíg a labda megrezegteti a hálót, s megszólal a mérkőzés végét jelző dudaszó. Még fel sem fogtam, mi történt, a többiek már a nyakamban vannak, és együtt ugrálunk. Ismét kinézek a közönségre. Mindenki öleli egymást és sírnak. Húsz év után visszavágtunk, és nyertünk. Megmutattuk, hogy mi bármire képesek vagyunk. Az éremátadás után is alig tudom elhinni, hogy megcsináltuk. Bajnokok lettünk. Kimegyünk a szurkolókhoz, mindenkivel lepacsizunk. Mielőtt oda tudnék menni az utolsó emberhez, egy ismerős szempár néz vissza rám, tulajdonosa pedig egy telefont nyújt felém. Értetlenül emelem a fülemhez a készüléket.
– Tudod, amikor ott ültél mellettem húsz éve, a tévé előtt, tudtam, hogy nagy dolgokat fogsz véghez vinni. Amikor levittelek az első edzésedre, már akkor láttam, hogy bajnok lesz belőled. Büszke vagyok rád! Nekem pedig nem is volt szükségem másra. Hiszen az az ember, akinek a véleménye a legjobban számít, büszke rám. Az édesapám. És így, az éremmel a nyakamban végre azt érzem, hogy én is büszke lehetek magamra.

Trinyik Flóra

SPORTOLNI JÓ!

A sport nagyon sokféle lehet. Van, ahol nagy erőre van szükség, mint a súlyemelés, vagy olyan, ahol a technikát és a taktikát kell uralni, mint a Forma 1-ben. A sakk pedig egy olyan sport, ahol a sportolók szellemileg győzik le egymást a tudásukkal.

Én táncolok. Hip Hop-ra járok már öt éve. Sokáig nem gondoltam, hogy a tánc is olyan erős sport, mint a többi. Aztán láttam egy filmet, ami bár vígjáték volt, de jól bemutatta, hogy egy amerikai rögbi játékos elmegy egy balett órára és az óra végére teljesen elfáradt. Amikor elkezdtem táncra járni, magam is megláttam, hogy nem is olyan könnyű. Hetente kétszer van táncórám és az órák végére teljesen kimerülünk. Izzadunk és elfáradunk. Olyankor sok vizet iszunk. Mi egy csapat vagyunk. Most tízen vagyunk. Mikor táncolunk, figyelnünk kell egymásra, hogy együtt mozogjunk. És vigyáznunk is kell egymásra, amikor az emeléseket csináljuk. Sok versenyre megyünk és bár sokszor győzünk és éremmel térünk haza, van olyan is, amikor nem. Még sokat kell tanulnunk és gyakorolnunk, hogy nagyon jók legyünk.

Szeretek táncolni és remélem, hogy még sokáig tudom majd csinálni. A mozgás és az egészség öröme mellett sok barát és új ismeretség jár azzal, ha valaki sportol.

Molnár Cecília

Juhos Patrik vagyok, 9 éves, 3-dik osztályos tanuló.

4 éves koromban, a lúdtalpam miatt, orvosi javaslatra kezdtem el úszni. Kezdetben heti kétszer jártam, a Kemény Dénes Városi Sport Uszodába, Judit nénihez. Nagyon szerettem a legelején az oktatást, de volt egy kis bökkenő, a mellúszás tanulásához tartozó feladat közben, félrenyeltem a vizet, ami miatt, akkor, ki is jöttem a medencéből. A következő alkalommal, már nem is akartam a vízbe menni, mert féltem, hogy megint valami rossz fog történni, csak nagyon nehezen, a medence szélénél, mertem, a vízbe menni. Jó pár alkalommal, így történt, ezért apa és anya, nem akartak már vinni, de amikor megkérdezték, hogy szeretnék-e még járni, azt válaszoltam, hogy igen akarok járni, és le fogom győzni a félelmem. Ezért nem hagytam abba az edzést, mert le szerettem volna győzni a félelmem.

Anya és apa, azzal segített, hogy a medence szélénél járt mellettem az oktatás alatt, Jutka néni pedig, azzal, hogy bíztatott. Apával vasárnaponként is jártunk az uszodába, ahol a víz alá süllyedő játékokkal, játszottunk.

Jártam az oktatásra, csak jártam, csak jártam, amíg leküzdöttem a félelmem, és utána már nagyon jól ment az úszás. A következő nehéz rész, akkor jött, amikor először vitték a csoportot a hidegvízbe, ami már nagyon mély volt. Mindent meg kellett szoknom, a hidegvizet, a mélységet, és a rajtkövet. Először nagyon fáztam a vízben, hozzá kellett szoknom, hogy itt nincs pihenés, mert akkor fázni fogok. Ebben az időszakban, a rajtkőre sem mertem állni, mert ijesztő volt, a magassága. A nehézségek leküzdésében, egy házi verseny segített, amelyen dobogós lettem, pedig még csak fejes nélkül ugrottam a vízbe.

A dobogón éreztem, hogy nem vagyok elégedett, mert én szeretnék lenni az első, ezért az oktatáson, még jobban figyeltem Jutka nénire és igyekeztem a rajtkőről ugrani, hogy megszokjam.

Aztán egy nap eljött az idő, amikor kiválasztottak a következő csoportba, Éva nénihez, ahol nagyon nehéz volt az edzés. Ebbe a csoportba, már heti 4-szer kellett járni, ezért, hogy megszokjam, először kétszer Jutka nénihez, kétszer pedig Éva nénihez mentem.

Kezdetben nem csak az edzés volt nehéz, hanem az új csoportban barátokat szerezni, mert ők már rég együtt úsztak. Akkor volt már jó ebben a csoportban, amikor már olyan jól úsztam, hogy gyorsban, le tudtam győzni, a csoporttársaimat.

Sikerült több barátot is szerezni, de a legjobb barátom Tomika lett, akivel azóta is nagyon jóban vagyok, igaz, azóta már nem egy csoportban úszunk.

Az első amatőr, megyei versenyen, vizsgát kellett tennem, három úszásnemből, a verseny után.

A versenyt nagyon vártam, de egyben nagyon-nagyon izgultam is. A rajtkövön állva, várva a sípszót, majd kiugrott a szívem a helyéről, és alig kaptam levegőt. Amikor leúsztam, odamentem Éva nénihez és mondtam neki, hogy ez tök jó volt. Ezen a versenyen nem értem el még helyezést, de a vizsgám sikerült. Sajnos a vizsga folyamán, a fejesugrásnál, lejött az úszószemüvegem, ami nagyon megviselt, mert így nem tudtam rendesen úszni. A mai napig, mindig igazgatom a szemüvegem, a rossz emlék miatt.

Jöttek az amatőr versenyek, ahol megízleltem a dobogó első fokát, ami nagy-nagy örömet és lendületet adott, az edzésekre. A következő versenyeken, gyors és hát úszásban, szinte mindig az első helyen álltam, de ha még sem sikerült, és legyőztek, akkor a következő versenyen visszavágtam.

Amikor sikerült visszavágnom, úgy éreztem, most megmutattam, hogy mire vagyok képes, és elégedett voltam magammal, a kiváló eredményért.

A jó eredmények miatt, megint egy másik csoportba kerültem Laci bácsihoz, és minden kezdődött elölről. Egy héten, négy edzés Éva néninél és kettő Laci bácsinál. Nem ismertem a csoportban csak Dórit, ezért megint nagyon nehéz volt, új barátokat találnom. Az edzés is nehezebb volt, ebben a csoportban, már kinti edzéssel kezdtünk, úszás előtt, amit nem szerettem.

Amikor már csak Laci bácsihoz jártam, nehéz volt elindulni edzésre, mert nagyon fárasztó volt, és nem voltak barátaim. Anya és apa sokszor mondta, hogy hagyjuk abba, de én nem akartam, mert imádok siklani a vízen, és nagyon jó érzés a dobogón állni. Egyre jobban beilleszkedem a csoportba, amikor a régi társaim közül többen is felkerültek erre a szintre. Nagyon jól haladtam az edzéseken, ezért plasztik kártyás lettem, így nem indulhattam többet amatőr versenyeken.

Tudtam, hogy nehéz lesz, mert nagyon jó időket úsztak a korosztályomban. Az első ilyen verseny előtt belázasodtam, így nem tudtam részt venni, ami miatt nagyon elkeseredtem.

Aztán jött a diákolimpia, amelyre benevezett az iskolám. Nagyon nagy dicsőség volt számomra, hogy a Petőfi Sándor Általános Iskolát képviselhetem, de nagyon féltem is, hogy nem érek el helyezést, és csalódást okozok. 50m hát és gyors úszásban indultam, amit megnyertem, és mehettem a megyei diákolimpiára. Nagyon büszke voltam magamra, az iskolában mindenki gratulált és úgy éreztem, hogy büszkék voltak rám. A megyein a hátúszásban jutottam tovább, így mehettem az országos döntőre, Győrbe. Jobban izgultam, mint a megyein, és egy célom volt, dobogós helyezést elérni. Nagyon elkeseredtem, mert nem lettem dobogós, de mégis mindenki nagyon büszke volt rám. Országosan a 11-dik helyezést értem el.

Az első plasztikos versenyeken nem sikerült dobogóra állnom, ami nagy csalódás volt, mindig azt éreztem, hogy nem tettem meg mindent. Az edzőm sokat dicsért, hogy nagyon jó időket úszok, és a szüleim is folyamatosan támogattak, hogy legyek türelmes.

Az úszásom folyamatosan javult, így átkerültem a delfin csoportba, a vezető edzőhöz, és megint kezdődött elölről minden. Új csoport, 2 órás edzés, ahol csak úszás van. Az edzésre eleinte apa vitt, de ő már nem tudott mert nagyon korán van, ezért minden nap papó visz, és apa jön értem, ami eleinte nehéz volt számomra, mert eddig tudtam, hogy apa ott van. Az úszás mellett táncoltam is, ami egy időben lett volna ezekkel az edzésekkel, ezért anya és apa rám bízták, a döntést, hogy mit szeretnék, a delfinbe kerülni, vagy táncolni. Én az úszást választottam, mert imádom az úszást és a versenyzést.

A víz világnapján végre taroltam. Ezen a nemzetközi versenyen hat érmet szereztem, és nagyon boldog voltam. Végre azt éreztem, amit az amatőr versenyeken, hogy megmutattam mit tudok.

Jelenleg 17 arany, 9 ezüst, és 4 bronzérmem van, valamint egy kupám, amit a kiváló sportteljesítményeimért kaptam. Amire most nagyon büszke vagyok, hogy az utolsó versenyen, egy hónap sérülés miatti kihagyás után, rögtön 400m gyorsat kellett úsznom, amit még előtte sohasem úsztam. Sikerült az erőmet jól beosztani, és dobogós eredményt értem el. Most készülök az országos delfin bajnokságra, amit nagyon várok.

Apa mindig azt mondta nekem, hogy bízzak magamban, és azt is mondta, hogy fejben dől el minden. Most már bízok magamban, és mindig úgy állok a rajtkőre, hogy nyerni jöttem.

Megtanultam, hogy az izgulás a barátom, és amint beugrok a vízbe, megszűnik minden és csak én és a víz vagyok.

Imádok úszni, a célom, hogy olimpiai bajnok legyek!