Sportnovella felnőtt kategória különdíjas helyezett

Harc a kilók ellen

Egy reggel arra ébredtem, hogy majd én megmutatom mindenkinek. Olyan csinos leszek, hogy személyi edzők hada fog nekem könyörögni, hogy szerepeljek a következő fitness videóban. Eltökéltségem, az előző nap eseménye miatt alakult ki. Mert valljuk be, hogy egy idő után, immunis leszel, a család kedves megjegyzéseire, de amikor a rég nem látott Imre bácsi azzal fogad, köszönés helyett, hogy: ,,De megnőtt a farod lelkem!” Akkor felveszed a kesztyűt, és határozott döntésre jutsz.

Szóval, ezen a reggelen, én is eldöntöttem, hogy változtatok. Persze a laikus kezdők, minden hibáját kimerítve kezdtem hozzá. Mától tuti nem eszek, és ha kell, kétszer futom körbe a falut naponta.

Sportcipőt húztam, és a legvastagabb ruhát vettem magamra, hogy már-már úgy tűnt, nem futni indulok, csak végig szeretnék gurulni a falun. Bemelegítés nélkül, hatalmas lendülettel, rohanni kezdtem, és a szemközti kocsmában, mindenki azt hitte, hogy a buszt próbálom elérni, és kissé csalódottak voltak, hogy nem kerget senki. A második körnél, veszítettem a lendületből, a fülembe huszadjára csendült fel, a Survivor Eye of the tiger című száma, fel sem fogom, hogy Rocky Balboa hogy nem unta meg. Harmadik körömet róttam mire rájöttem, nem is olyan kicsi ez a falu. A kocsmánál, már a lakosság fele, figyelte egyre gyengülő teljesítményem, és az arcukon látni véltem, a hitetlenkedést, biztosak voltak abban, hogy élve nem érek haza. Mit mondhatnék? Ez bennem is felvetődött, és miután a legszebb mosolyommal intettem nekik búcsút, egy laza mozdulattal estem be a kapun.

Másnap, éreztem a futás minden kínját. Azt hiszem kevés testrészem volt, ami ne fájt volna. De én nem adtam fel, és újra elindultam. Fülemben aznap a Belehalok szólt, és öt perc múlva, már igen közel is álltam hozzá. Tíz perc után, csak egy kis oxigénre vágytam, na meg arra, hogy valaki megszánjon, és haza vigyen.

Egy hét sem kellett hozzá, hogy a falu megszokott látványossága legyek, az emberek fele természetesnek tartotta, hogy a dilis csaj rohangál a faluban, a másik fele, néha rám vetett, egy szánakozó pillantást.

A szobamérleggel egyre jobb barátságba lettem. Napról napra egyre jobban megkedveltem, pedig az első napon mikor ráálltam, erős kényszert éreztem, hogy a lakás területén keressek egy helyet, ahová eldughatom, hogy soha ne kerüljön a szemem elé. Pedig szegény mérleg mindent megpróbált, hogy a kedvemben járjon. Mert miután nem hittem a szememnek, körbe vittem a ház minden létező helységén, és ő minden egyes helyen mást mutatott.

Miután kezdett hozzászokni, a testem a mindennapos mozgáshoz, új kihívások után néztem. Zumbáztam, kicsit tornáztam, néha felpattantam a biciklire, és fénysebességgel, tekertem keresztül-kasul a falu utcáin. Akkorra már mindenki tisztában volt azzal, hogy valami nincs rendben velem, és találgatták, miért teszem ezt. Eszükbe sem jutott, hogy én épp sportolok.

Utolsó okos ötletem, az volt, hogy súllyal fogok sétálni, de nevetve legyintettem Google barátom tanácsára hogy félliteres vizes palackot kössek a lábamhoz. Felkaptam a hátamra a huszonöt kilós gyermekem, és így sétáltam végig, mindenki megrökönyödésére. Csoda hogy nem hívtak mentőt, bár azt hiszem, nem ártott volna. Másnap, semmim nem mozgott. Kénytelen voltam orvoshoz menni, aki fejcsóválva adta be az izomlazító injekciót, és megígértette velem, hogy ilyet soha többé nem teszek. Amint elmúltak a fájdalmaim, újult erővel vetettem bele magam, a mozgás világába. Táncolni kezdtem. Először csak egyedül, majd felbátorodtak, és hol apát kaptam el, egy táncra, hol a gyerekek valamelyikét húztam el a gép elől. Halkan jegyzem meg, hogy az elején egy kis ellenállásba ütköztem, de a végén belementek a játékba. Nevetéssel lett teli a házunk. Nem hittem volna, hogy egy kis tánc ilyen vidámságot tud hozni az otthonunkba.

Örültem, a mínusz öt kilómnak, bár ez kis idő múlva vissza is jött rám. Megtanultam, egy életre, hogy fogyni csak életmódváltással lehet. A megfelelő étrend, és mozgásterv nélkül, mit sem ér.

Hacsak nem az a cél, hogy felvidítsuk a környezetünkben élőket. Mert akkor azt az én történetemet követve érhetik el.

Roni