Hogy mióta futok? Amióta csak az eszemet tudom. Nekem a futás sosem egy szórakozás, egy verseny, vagy egy olimpia volt. Annál sokkal több. A menedékem. Amikor apám berúgva tántorgott haza a sarki kocsmából, és éppen anyámat és engem készült félholtra verni, akkor nem volt kérdés. Menekültem. Rohantam az életemért, miközben a szívem megszakadt, hogy a tulajdon anyám a gyönge testét áldozta fel érettem minden egyes alkalommal, miközben én cserben hagytam a gyávaságom miatt. Gyűlöltem a saját apámat, amiért végignézve magamon mindenhol a nyomát véltem felfedezni. Gyűlöltem saját magam, amiért valaki ennyire hatással van rám akaratom ellenére, csupán a puszta jelenlétével. Az általánosban végig kirekesztett voltam, hiszen sosem tudtam teljesen önmagamat adni a mélyen gyökeredző testi – és lelki sebeim miatt. Így maradt nekem az elhagyott állatok barátsága a kihalt utcán ballagva hazafelé. Sosem éltünk nyomorban, de ezt egyedül a napesttől napnyugtáig dolgozó anyámnak köszönhettük, aki fáradságot nem ismerve vállalt el számtalan munkát szinte éhbérért. Még szerencse, hogy csak késő este esett haza, így legalább nem kellett végignéznie a férje szánalmas hanyatlását a hányással tarkított kanapénkon. Anyával a túlélésre játszottunk, mindenki a maga lehetőségeit kihasználva. A futás tudat alatt vált az életem meghatározó részéve, mikor elérve a gimnázium küszöbét egy futásfelmérés alkalmával elhívtak egy próbaedzésre. Az egészet nem is vettem komolyan, de éltem a kínálkozó lehetőséggel, hiszen akkor még kevesebb időt kell töltenem az utcákon céltalanul bolyongva, estébe nyúlóan. Így elkezdődtek az edzések, szám szerint heti öt. Eleinte sokszor kifulladtam, elfáradtam a rám mért váratlan terheléstől, köszönhetően vékonyka, nyeszlett testfelépítésem miatt, amihez még remekül társult a gyermekkorom óta cigifüstöt lélegző beesett tüdőm. Nem volt könnyű a folytonos gúnyolódók kereszttüzében állni a vihart, de ebben az esetben azt hiszem helytálló az a kijelentés, hogy nem volt más választásom. Rengetegszer kellett összekaparnom magam a földről igazából, és átvitt értelemben is, de ebben nagy szerepe volt a kezdetekben igen ellenszenvesnek tűnő, idős öregembernek, aki az edzőmnek nevezte magát. Pista bácsi segített áthidalnom a fizikális nehézségeimet, és egy nyár alatt oly annyira felfejlődtem, hogy a suliba visszatérve gyerekjáték volt megverni minden egyes csapattársamat, akik azelőttig egytől-egyig legalább öt-tíz métert rám vertek egy-egy sprintnél. Az évek során Pista bácsi olyanná vált nekem, mint egy nagyapa, aki amilyen makacs ember volt, sosem vallaná be, de szeret engem. Ő és a felesége, Kati néni, voltak azok, akik szállást, és meleg ételt adtak, mikor elviselhetetlenné váltak az otthoni körülmények, vagy amikor anyám végre összeszedte magát, hogy beadja a válópert az erőszakos apám ellen, azonban nem volt elég pénzünk fedezni az ügyvédet, így átvállalták magunkra.
Csodálatos emberek. Végre minden frusztráltság nélkül arra a dologra tudtam koncentrálni, ami mindennél többet jelentett nekem, a futásra. Reggelente pár háztömbös sprinttel kezdtem, amitől az egész lényem kivirult, majd ezt követhette a suli előtti „átmozgató edzésnek” titulált halálos izzadság fürdő, mely után szinte kellemes volt beülni egy jó kis matekra. Természetesen a délutáni edzések sem maradhattak el semmilyen körülmények között, sorolva ide az ájulásos kánikulát vagy a jégesőt. Lehet, hogy olvasva ez szörnyűnek tűnik, azonban én élveztem. Minden. Egyes. Pillanatát. A rajthoz állás és a pisztoly eldörrenésétől egészen az örömteljes beérkezésig, ahol láthatom az édesanyám büszke arcát, Pista bácsi és Kati néni mellett ülve, ahogy legszívesebben odarohanna hozzám, és boldogulásig csak ölelne. Sok év kellett, hogy elfogadjam a múltam, és ne próbáljak küzdeni ellene, vagy ami még rosszabb, elrejteni az emberek elől. Amint erre rájöttem, barátokra találtam, és a legjobb barátom mellett ülő fiú személyében talán valami többre is. Nézzék, nem fogok hazudni. Az élet néha átkozottul nehéz, de vannak dolgok, amikért érdemes mindent egy lapra feltenni, és küzdeni. Ha valaki megnézi én hol kezdtem, egy porfészekben egy labilis családi háttérrel, akkor azt mondták volna nincs kitörési lehetőség, vagy ha van is, igen csekély. A titka, hogy te ismered a legjobban magad, te ismered a motivációd, az okot, amiért minden nap felkelsz, és elhatározod, hogy ma is teszel egy lépést azért az álom felé. Senki nem tudja ezeket, így hogyan is tudhatná mire vagy képes. Engem a sport egy életerős, magabiztos nővé formált, aki nem fél vállalni magát, mert büszke az indulási pontra, ahonnan kitaposta magának a járhatatlannak tűnő, igen rögös utat. Feltettem rá az egész életem, először tudat alatt – már az első edzésemen –, majd már tudatosan az edzőm segítségével. Nem tudom, hol van az út vége, de azt tudom, hogy én választottam. Az én döntésem. Az én életem. És onnan tudom, hogy jó a döntés, hogy minden egyes rajthoz álláskor azt várom, mikor állhatok újra ott. És mikor érezhetem újra azt a megfoghatatlan érzést, ami a célba éréskor fog el. Azt a megelégedést, amit az élet a kemény munka gyümölcséül ajándékoz neked. Ha valamivel kapcsolatban ezt érzed, akkor csak ennyit mondhatok: Harcolj érte!
Heim Zsófia
