Sportnovella ifjúsági kategória különdíjas helyezett

Második osztályos vagyok, de már kiscsoportos korom óta rsg-zek. Akkor még én voltam a legkisebb a tornaegyesületben. Annyira kicsi voltam, hogy a zsámolyokat sem tudtam páros lábbal átugrálni egyedül. Mindig megakasztottam a sort. Akkor az edző odajött, megfogta a kezem és úgy ugráltam végig én is a sort. Néha nagyon kemény volt az edzés az iskolásokkal együtt, de jó érzés is volt nagyok közt legkisebbnek lenni. Mindenki azt mondta, hogy cuki vagyok. A legnagyobb élmény kiscsoportos koromban az volt, amikor megtanultam a palacsintaugrást. (Azóta már tudom, hogy az igazi neve forgóugrás.)

Akkor az iskolások közül még nem ismertem senkit. Nem voltak barátaim. Mégis nagyon szerettem a tornás napokat. Élveztem a tornát. Az edzők mindig nagyon kedvesen bántak velem és sokszor megdicsértek. Magamban csoportosítottam is őket: az egyik kategória a „fiatal szép tanárok, akik kedvesek is hozzám” volt. Edzés után pedig nagyon örültem és büszke voltam magamra, ha a fenti kategóriába tartozó edzőm, Sosi, beírta az edzésnaplómba, hogy ügyes voltam. Sokszor szép matricát is kaptam.

Kicsiként nagyon csodáltam a nagyobb lányokat, akik ügyesek, kecsesek és már versenyekre jártak. Volt saját fellépő ruhájuk. Irigyeltem őket. Hat éves koromban végre elindulhattam egy versenyen. Öten táncoltunk az Oroszlánkirály zenéjére kis oroszlánoknak öltözve. Az első versenyünkön 4. helyezést értünk el. Egy kicsit elszomorodtunk. De az edzőnk megvigasztalt minket. Megdicsért bennünket, és meglepett bennünket egy kupával. A következő versenyen már másodikak lettünk. Csodálatos érzés volt felállni a dobogóra.

A következő évben életem első szóló gyakorlatát is összeállította nekem az edzőm. Innentől kezdve mindig azt vártam, hogy bemelegítés és közös tréning után végre a szólóm gyakorlására kerüljön a sor. Az edzőm mindig alakított rajta valamit, hogy még jobb, még szebb legyen. Végre-valahára elérkeztünk oda, hogy megvásároljuk a saját szóló ruhámat. Amikor felvettem, úgy éreztem, még ügyesebb és még szebb vagyok.

Bár nagyon szerettem edzésre járni, télen, esőben, hidegben, iskola után busszal, fáradtan nem mindig volt kedvem menni. Legszívesebben hazamentem volna suli után egyenesen. Vagy áthívtam volna egyik barátnőmet játszani. De aki versenyre készül, és saját versenyruhája van, annak, ha van kedve, ha nincs, edzésre kell járni. A csapatgyakorlatok miatt pedig különösen. Ha a csapatból egy valaki hiányzik edzésről, a többiek nem tudnak nélküle hatékonyan gyakorolni. Versenyek előtt még pluszedzések is voltak. Ilyenkor végképp minden más programom háttérbe szorult. Ha pedig a napköziből hamarabb kellett eljönnöm, este edzés után még a házi feladatom megírása is rám várt. A testvéreim már megfürödve hallgatták, hogy anyu mesét olvas nekik, mire én hazaértem. Anyu sokat noszogatott, hogy üljek már le megírni a maradék leckémet. Jobb lett volna leülni mesét hallgatni azonnal. De másodikos koromra megtanultam, hogy mégis jobb azonnal nekiülni és gyorsan megírni, mert akkor utána több időm marad.

A tornás napok közül az egyik kedvencem a hétfő. Olyankor anyu mindig csak a legkisebb testvéremmel jön értem az iskolába. A többiek még oviban néptáncon vagy iskolai sakk szakkörön vannak. Ez az én anyukás napon. Ilyenkor anyu mindig úgy jön értem az iskolába, hogy torna előtt legyen időnk beugrani a boltba vagy a pékségbe. Választhatok magamnak valami biztatót. Anyu ilyenkor még a gumicukrot is megveszi nekem, bár tudom, hogy nem egészséges, mert már ezerszer elmondta. Választhatok akármit, anyu ilyenkor egy szó nélkül megveszi nekem. Így mindig jókedvűen megyek tornára. Ráadásul a Sosi, az edzőm felvesz és elvisz kocsival, hogy ne kelljen sokat buszozni. Ilyenkor beszélgetünk, és elpanaszolhatom neki, ha valami bánt vagy ha valaminek örülök. Mindig meghallgat. Nagyon kedves. Sajnos a hétfői edzések végére sokszor mégis elromlik a kedvem. Olyankor csak az iskolások vannak ott. Így ismét én lettem a legkisebb. A nálam egy-két évvel idősebb lányok viszont nem barátkoznak velem. Pedig én nagyon szerettem volna, ha összebarátkozunk, de levegőnek néznek. Sokszor undokok, szóba sem állnak velem. Csak mert kisebb vagyok náluk. Ha hozzám szólnak, elkérik pl. a tornaszalagomat, hogy annak a végével nyomják szét a poloskát, amit felfedeztek a tornateremben. Sokszor a sírás kerülget ilyenkor. Az edzőmnek ezt is el tudtam mesélni. Bár sok mindent nem tud tenni, azért, hogy megbarátkozzanak velem a nagyobbak, de nagyon igyekszik, hogy keressen hozzám kedves tornás lányokat. Azt mondta, összeállít egy másik csapatot, amiben jobban érzem majd magam. Az idei évben pedig saját duó partnerem lett. Nálam két évvel idősebb Zsófi, de nagyon kedves velem. Jó vele együtt tornázni, bár eleinte furcsa volt, hogy megfog és felemel vagy körbeforog velem. De aztán megszoktuk egymást. Sokat bohóckodunk és még azt is megengedte, hogy a hátára üljek. Nevetve tervezgettük, hogy a versenyen a duó produkciónk végén ez lesz az én ünnepélyes kilovaglásom. A csütörtöki edzéseket ezért várom mindig, a Zsófival való duo gyakorlás miatt. Pénteken nem csak az iskolások, hanem az ovisok közül is sokan ott vannak az edzésen. Így velük jól érzem magam. Olyankor az is biztat, hogy másnap szombat, azaz „pihi nap”. Péntek este nem kell korán feküdni és szombaton lehet sokáig aludni.

Kivétel, ha versenyünk van hétvégén. Olyankor korán kell felkelni. Reggeli közben anyu igyekszik szép frizurát készíteni nekem. Apu elvisz autóval a versenyre, ahol sminket is kapunk. Idén először kis csapattal, duóval és szólóval is részt vehettem. Nagyon izgatott voltam és borzasztóan igyekeztem, hogy tőlem telhető legjobban csináljam a gyakorlatokat.  Sajnos az idei versenyeken érthetetlen módon, minden kategóriában ugyanazok az egyesületek értek el dobogós helyezést. A többi sportegyesület akármennyire is szép gyakorlatot mutatott be, leszorult a dobogóról. Mindenki nagyon elkeseredett. Az edző, a csapattársaim és én is. A többi egyesület is, aki így járt. Egész éves munkánk, szívünk-lelkünk benne volt az előadásunkban. Két dolog vigasztalt. Két ember: anyu azt mondta, hogy ne törődjek azzal, hányadik lettem (Könnyű azt mondani!). Csak az számít, hogy, meg tudtam-e csinálni, amire felkészültünk. Ki tudtam-e hozni magamból a tőlem telhető legjobbat. Ha az edző meg van elégedve, akkor én is elégedett lehetek magammal. Akárhányadik is vagyok, ő büszke rám. Sosi nagyon megdicsért és azt mondta, soha ilyen ügyes nem voltam még és nagyon büszke rám ő is. Így aztán elhatároztam, hogy máskor is indulok majd versenyeken. Folytatom a tornát, mert nagyon szeretem. Jó érzés egy-egy edzés alkalmával, ha sikerül valami újat tanulnom, ha megdicsér az edzőm. A torna izgalmassá teszi az életemet. És örülök minden alkalomnak, amikor felvehetem a szép fellépő ruhámat. Örülök az okleveleknek és kupáknak is. Már egész sok összegyűlt a polcom tetején. Tudom, nem csak a helyezés számít, de azért igyekszem majd még összegyűjteni belőlük párat.

Bodnár Krisztina

Kapcsolódó cikkek