Bajnok
5.30-kor az ébresztőm éles hangjára kelek. Szememből azonnal eltűnik minden álmosság, hiszen tudom, ma van a nagy nap. A nap, amikor végre bajnok lehetek. Amióta az eszemet tudom, ez volt az álmom. Négy éves voltam, amikor apukám leültetett a tévé elé, hogy megnézzem életem első kézilabda-mérkőzését, méghozzá nem is akármilyen meccset: az olimpiai döntőt! A dánok és a magyarok játszottak, és még ma is tökéletesen emlékszem arra, ahogyan egy pillanatra elhittük, hogy kis hazánk lányai nyerik el a legszebben csillogó érmet. Az a mérkőzés végül nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. De most, húsz évvel később ismét itt a lehetőség, hogy felállhassunk a dobogó legmagasabb fokára.
A tegnapi csapatmegbeszélés során mindenkin érezhető volt, hogy nagy teher nehezedik ránk. Az edző ugyan próbált nyugtatni, de ő is tudta: ha nem nyerünk, az eddigi hőstettek mind semmit sem értek, vesztesen fogunk távozni. Mégis próbáltam úgy felfogni ezt a napot, mint az összes többit, amin pályára léptem. Éppen ezért gyorsan felöltöztem, és az olimpiai falu futópályájára tartottam.
Sosem szerettem futni, de segített gondolkodni, ami ilyenkor különösen jót tett nekem. Talán még nem is éreztem eddig, hogy a csapatkapitányi rang mennyit jelent számomra. Tudtam, hogy nem egyedül rajtam fog múlni ez a cím, de azt is, hogy az én felelősségem, hogy a többiek hogyan teljesítenek. Engem választottak vezérnek, ahhoz méltóan kell viselkednem.
Futás után ismét a hotel felé tartok, miközben az éledező épületeket nézem. Ma este itt bajnokok fognak sétálni. Bajnokok. Dánok vagy magyarok. Csakúgy, mint húsz éve.
A nap többi része elrohan mellettünk. gyors reggeli, átmozgató edzés, ebéd, séta az olimpiai faluban, aztán húsz perc készülődés. A már-már rituálévá vált mozdulataim miatt mindig azt gondolják, profi vagyok. Ezért is lettem csapatkapitány. Mert kívül mindenki csak ezt látja. Hogy higgadtan kezelem ezeket a helyzeteket. Hogy képes vagyok kizárni a külvilágot. Ők nem tudják, de ez nem így van. Az évek során ugyan megtanultam, hogy a nézőknek, a csapattársaknak, az edzőknek ezt az arcomat kell mutatnom, hiszen ha ezt látják, ők is nyugodtabbak. Édesapám azonban mindig látta rajtam, ha izgultam. Szavai most is a fejemben visszhangoznak: „Ők is ugyanúgy éreznek, mint te. Attól, hogy rutinosabb leszel, nem leszel kevésbé izgatott. Csak megtanulod kezelni. Megtanulod a javadra használni, ahelyett, hogy felemésztene. Menj ki a pályára, és mutasd meg nekik, mit tudsz!”
Zokni, melegítő alsó, melegítő felső, rövidnadrág, aláöltözet, két mez, hajgumi, tusfürdő, törülköző, sportkrém, edzőcipő. Mindennek megvan a helye a táskámban. Beszállunk a buszba, mely az arénához visz minket. Mindenkin érezhető a feszültség, sőt, a félelem. Ránézek a lányok arcára, és még a legrutinosabbak is elfehéredve bámulnak maguk elé. Ez így nincs rendjén! Úgy kászálódnak le a járműről, mintha temetésre mennének, nem pedig az olimpiai döntőre. Tennem kell valamit!
– Mester, szeretnék váltani néhány szót a lányokkal – súgom az edző fülébe, aki csak félmosollyal az arcán bólint. Tudja, mire készülök, habár ezelőtt még sosem tettem ilyet.
Lerakom a táskám a számomra kijelölt helyre, lehunyom a szemem, nagy levegőt veszek, majd a többiek felé fordulok, immár ismét nyitott szemekkel. Végignézek azokon az arcokon, akikkel végigharcoltuk ezt a háborút, s akikkel most a végső ütközetre készülünk. Valóban úgy érzem magam, mint egy hadvezér, amikor megszólalok.
– Nem fogok kertelni, lányok, látom rajtatok, hogy féltek. Új a helyzet, talán magunk sem gondoltuk, hogy idáig jutunk. A mai eredménytől függetlenül beírtuk magunkat a történelembe. Már csak az múlik a mai napon, hogy mekkora hősök leszünk. Nem kérek tőletek nagy dolgokat, csak ugyanazt, amit eddig is tettünk. Úgy menjünk ki a pályára, hogy győzni akarunk, és hiszünk benne, hogy sikerülhet is. Itt vagyunk Japánban, iszonyatosan távol Magyarországtól. Mégis, itt van jó néhány szurkoló, akik csak azért utaztak hosszú órákat, hogy velünk együtt örülhessenek a végén. Megérdemelnek annyit, hogy az utolsó pillanatig küzdünk. Értük, magunkért, mindenkiért, aki egy kicsit is magyarnak érzi magát. Amikor a meccs előtt megint végignézek rajtatok, azt szeretném látni, hogy mindenki küzdeni fog. Biztos akarok lenni benne, hogy akárki is játsszon ezen a meccsen, mindent meg fog tenni a győzelemért. Aki pedig a kispadon ül, ne érezze magát kevésbé fontosnak. Ugyanúgy velünk harcol, ugyanolyan fontos a csapatnak. Mutassuk meg a világnak, hogy milyen fából faragták a magyar lányokat! – zárom le a monológomat, melyet néhány másodperc csend után hatalmas csatakiáltás követ. Innentől kezdve kezdem átadni magam a meccs hangulatának. Láttam, hogy a lányok komolyan vették a szavaimat, már nem kellett aggódnom, tudtam, hogy minden menni fog. Rajtunk nem fog múlni a győzelem. Edzői eligazítás, bemelegítés. A szurkolók már hangolódnak a mérkőzésre, az egész aréna a maroknyi magyar tábortól zeng. Libabőrös leszek, hiszen miattunk vannak itt. Minket akarnak a győzelembe hajszolni. Átnézek a másik térfélre, ahol hasonlóan elszánt arcokkal találkozom, mint nálunk. Nem ijedek meg ettől. A dánok jobban hozzászoktak már a sikerhez, tudják kezelni a nagy téttel járó helyzeteket is. Ez az ő előnyük. A miénk a lelkesedés, a tűz és a szurkolók. Ezen a szinten már nem a technikai tudás a különbség, itt már fejben kell jobbnak lenned. Mi kezdjük a mérkőzést. A beállósunk nekem passzolja a labdát én tovább a balátlövőnek, majd oda-vissza, folyamatosan. Figurák, gólok mindkét oldalon, cserék, hogy ne fáradjunk el annyira. Nekem is muszáj a félidő előtt egy kicsit leülnöm, a szívem még vinne előre, de a testemnek szüksége van a pihenésre. Elhangzik az első játékrészt lezáró sípszó, vissza az öltözőbe. Eggyel vezetnek a dánok, még semmi nem dőlt el. A második félidőre úgy megyünk ki, hogy megcsináljuk. Sokkal elszántabban, mint nem egészen egy órával ezelőtt. Ez a csapat nem adja meg magát, ha már ilyen közel van a sikerhez. Észrevétlenül jutunk el az utolsó percig, az állás egyenlő. A dánok támadnak, de eladják a labdát, még húsz másodperc. A mester azonnal kikéri az idejét. Már alig állunk a lábunkon, de érzem, hogy megcsináljuk. Az egyik új figurát fogjuk bevetni, amit élesben még sohasem próbáltunk. Én leszek a befejező ember. Csapatkapitányként nem is lehetne másként. A közös kiáltás után a kapusunknak adom a labdát, és gyors imát mormolok magamban. Kinézek a közönségre egy pillanatra, akik szintén imára tartják a kezeiket. Elhangzik a sípszó én pedig azonnal a pályára összpontosítok. Passz nekem, jobbátlövő, jobbszélső, aki felkanyarodik és hozza a balátlövő elé a labdát. A dánok elcsúsztak a védekezéssel, hatalmas rés nyílik előttem. És ebben a pillanatban minden lelassul. Megkapom a labdát, három lépésem van. A bal lábam a földet éri, majd elrugaszkodom, kivárok a levegőben és végül elengedem a labdát, a kirobbanó kapus feje mellett. Mintha évek telnének el a pillanatig, amíg a labda megrezegteti a hálót, s megszólal a mérkőzés végét jelző dudaszó. Még fel sem fogtam, mi történt, a többiek már a nyakamban vannak, és együtt ugrálunk. Ismét kinézek a közönségre. Mindenki öleli egymást és sírnak. Húsz év után visszavágtunk, és nyertünk. Megmutattuk, hogy mi bármire képesek vagyunk. Az éremátadás után is alig tudom elhinni, hogy megcsináltuk. Bajnokok lettünk. Kimegyünk a szurkolókhoz, mindenkivel lepacsizunk. Mielőtt oda tudnék menni az utolsó emberhez, egy ismerős szempár néz vissza rám, tulajdonosa pedig egy telefont nyújt felém. Értetlenül emelem a fülemhez a készüléket.
– Tudod, amikor ott ültél mellettem húsz éve, a tévé előtt, tudtam, hogy nagy dolgokat fogsz véghez vinni. Amikor levittelek az első edzésedre, már akkor láttam, hogy bajnok lesz belőled. Büszke vagyok rád! Nekem pedig nem is volt szükségem másra. Hiszen az az ember, akinek a véleménye a legjobban számít, büszke rám. Az édesapám. És így, az éremmel a nyakamban végre azt érzem, hogy én is büszke lehetek magamra.
Trinyik Flóra
