Sportnovella ifjúsági kategória, különdíjas helyezett

Hogy tanultam meg biciklizni!?

Apával minden nyári estén elmentünk biciklizni.
Igaz, csak én tekertem, ő tolta a seprű végét.
Egyszer elengedte a seprűt, és én csak mentem, csak mentem, de bezzeg azt
nem mondta el, hogy kell fékezni. Ezért nekigurultam egy óriási nagy fának.
Még jó, hogy nem gurultam tovább, mert alattam legalább húsz méterre volt a
föld.
Hát így tanultam meg biciklizni, és még azóta is tudok.

Petik Dóra
3. osztályos tanuló

Sportnovella felnőtt kategória különdíjas helyezett

Harc a kilók ellen

Egy reggel arra ébredtem, hogy majd én megmutatom mindenkinek. Olyan csinos leszek, hogy személyi edzők hada fog nekem könyörögni, hogy szerepeljek a következő fitness videóban. Eltökéltségem, az előző nap eseménye miatt alakult ki. Mert valljuk be, hogy egy idő után, immunis leszel, a család kedves megjegyzéseire, de amikor a rég nem látott Imre bácsi azzal fogad, köszönés helyett, hogy: ,,De megnőtt a farod lelkem!” Akkor felveszed a kesztyűt, és határozott döntésre jutsz.

Szóval, ezen a reggelen, én is eldöntöttem, hogy változtatok. Persze a laikus kezdők, minden hibáját kimerítve kezdtem hozzá. Mától tuti nem eszek, és ha kell, kétszer futom körbe a falut naponta.

Sportcipőt húztam, és a legvastagabb ruhát vettem magamra, hogy már-már úgy tűnt, nem futni indulok, csak végig szeretnék gurulni a falun. Bemelegítés nélkül, hatalmas lendülettel, rohanni kezdtem, és a szemközti kocsmában, mindenki azt hitte, hogy a buszt próbálom elérni, és kissé csalódottak voltak, hogy nem kerget senki. A második körnél, veszítettem a lendületből, a fülembe huszadjára csendült fel, a Survivor Eye of the tiger című száma, fel sem fogom, hogy Rocky Balboa hogy nem unta meg. Harmadik körömet róttam mire rájöttem, nem is olyan kicsi ez a falu. A kocsmánál, már a lakosság fele, figyelte egyre gyengülő teljesítményem, és az arcukon látni véltem, a hitetlenkedést, biztosak voltak abban, hogy élve nem érek haza. Mit mondhatnék? Ez bennem is felvetődött, és miután a legszebb mosolyommal intettem nekik búcsút, egy laza mozdulattal estem be a kapun.

Másnap, éreztem a futás minden kínját. Azt hiszem kevés testrészem volt, ami ne fájt volna. De én nem adtam fel, és újra elindultam. Fülemben aznap a Belehalok szólt, és öt perc múlva, már igen közel is álltam hozzá. Tíz perc után, csak egy kis oxigénre vágytam, na meg arra, hogy valaki megszánjon, és haza vigyen.

Egy hét sem kellett hozzá, hogy a falu megszokott látványossága legyek, az emberek fele természetesnek tartotta, hogy a dilis csaj rohangál a faluban, a másik fele, néha rám vetett, egy szánakozó pillantást.

A szobamérleggel egyre jobb barátságba lettem. Napról napra egyre jobban megkedveltem, pedig az első napon mikor ráálltam, erős kényszert éreztem, hogy a lakás területén keressek egy helyet, ahová eldughatom, hogy soha ne kerüljön a szemem elé. Pedig szegény mérleg mindent megpróbált, hogy a kedvemben járjon. Mert miután nem hittem a szememnek, körbe vittem a ház minden létező helységén, és ő minden egyes helyen mást mutatott.

Miután kezdett hozzászokni, a testem a mindennapos mozgáshoz, új kihívások után néztem. Zumbáztam, kicsit tornáztam, néha felpattantam a biciklire, és fénysebességgel, tekertem keresztül-kasul a falu utcáin. Akkorra már mindenki tisztában volt azzal, hogy valami nincs rendben velem, és találgatták, miért teszem ezt. Eszükbe sem jutott, hogy én épp sportolok.

Utolsó okos ötletem, az volt, hogy súllyal fogok sétálni, de nevetve legyintettem Google barátom tanácsára hogy félliteres vizes palackot kössek a lábamhoz. Felkaptam a hátamra a huszonöt kilós gyermekem, és így sétáltam végig, mindenki megrökönyödésére. Csoda hogy nem hívtak mentőt, bár azt hiszem, nem ártott volna. Másnap, semmim nem mozgott. Kénytelen voltam orvoshoz menni, aki fejcsóválva adta be az izomlazító injekciót, és megígértette velem, hogy ilyet soha többé nem teszek. Amint elmúltak a fájdalmaim, újult erővel vetettem bele magam, a mozgás világába. Táncolni kezdtem. Először csak egyedül, majd felbátorodtak, és hol apát kaptam el, egy táncra, hol a gyerekek valamelyikét húztam el a gép elől. Halkan jegyzem meg, hogy az elején egy kis ellenállásba ütköztem, de a végén belementek a játékba. Nevetéssel lett teli a házunk. Nem hittem volna, hogy egy kis tánc ilyen vidámságot tud hozni az otthonunkba.

Örültem, a mínusz öt kilómnak, bár ez kis idő múlva vissza is jött rám. Megtanultam, egy életre, hogy fogyni csak életmódváltással lehet. A megfelelő étrend, és mozgásterv nélkül, mit sem ér.

Hacsak nem az a cél, hogy felvidítsuk a környezetünkben élőket. Mert akkor azt az én történetemet követve érhetik el.

Roni

Sportnovella felnőtt kategória 1. helyezett

Dráma három felvonásban

Életünk legjelentősebb eseményei – legyen az mélyen megérintő, szomorúsággal teli vagy éppen a fellegekbe felemelő jellegű –, bevésődnek emlékezetünkbe. Ha megkérdezünk egy sportrajongót, nemcsak azt tudja egyből felidézni, melyik volt kedvenc sportolójának vagy sportcsapatának legkiemelkedőbb diadala, de azt is, ő éppen hol élte át a történéseket.

Én személy szerint gyermekkorom óta gyűjtögetem az ilyen jellegű történeteket, oldalakat tudnék megtölteni a személyesen vagy a televízió képernyői előtt átélt izgalmakról, keserédes vagy éppen örömmel teli élményekről. Kihagyhatatlanok lennének a felsorolásból a sport egyik legnagyobb ünnepéhez, az olimpiai játékokhoz kötődő emlékeim. Igazi szurkolóhoz mérten már a megnyitó ünnepség előtt hatalmába szokott keríteni a hangulat, érzem, itt valami különlegesnek leszek szemtanúja.

Pont ilyen körülmények között készültem a 2012-es londoni olimpiára is. Egy sportoló, bármilyen szinten is űzze választott sportját, az esélylatolgatók és interjúk olvasgatása közepette sem feledkezhet meg olyan fontos kötelességeiről, mint amilyen a sportorvosi engedély beszerzése. Még akkor sem, ha csupán az egyetemi kosárlabda bajnokságban való szereplés a tét, ráadásul egy olyan személynek, aki nem éppen Michael Jordan tehetségével rendelkezik. Így hát jó előre időpontot kértem a helyi sportorvosi rendelésre, akkoriban még nem is sejtve, hogy az a bizonyos augusztusi kora délután nem épp a nyugalom jegyében fog telni. A férfi kézilabda válogatott eredményeit követve hamar nyilvánvalóvá vált, miért. Mint kiderült, az elődöntőbe jutásért fiainknak Izland ellen kell majd pályára lépnie, magyar idő szerint déli tizenkettőkor. A drámai hatás fokozása érdekében megismétlem: a kezdődobás időpontja 12.00, a vizsgálat kezdete 14.00. Sebaj, gondoltam, közel lakunk a kórházhoz. Leletek kikészítve, cipő elővéve, körmök nemzeti színűre kipingálva. Így a körülményekhez képest nyugodtan, annak biztos tudatában ültem le a képernyő elé, hogy a lefújást követően azonnal a kórház irányába vehetem az irányt. Mint ismeretes, az események nem várt fordulata gondoskodott róla, hogy ez ne egészen így legyen. A végletekig kiélezett mérkőzésen többször állt nekünk a zászló, az utolsó percekben azonban az északiak átvették a vezetést. Csakhogy pontosak legyünk: egy gólos előnyben Izland támadhatott a győzelem bebiztosítása érdekében. Gyorsan peregtek a másodpercek. Majd egy időkérés. Már lélekben temettem a továbbjutást, amikor is sor került az ominózus hétméteresre. Az idegek pattanásig feszülnek… és akkor véd Fazekas! Hozzánk pattan a labda, Császártól Zubaihoz, onnan tovább Lékaihoz… góóól! Két másodperc… vége! Kétszer öt perc hosszabbítás következik. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Semmi baj, ez még beleférhet, még láthatom a végét. Nincs sok idő a pihenésre, már folytatódik is a találkozó. Lassan fokozhatatlan az izgalom, fej-fej mellett haladnak a csapatok. Döntetlen. Megint. Elkezdek magammal alkudozni: csak még egy perc, csak még egy aprócska támadás. Az orvosi rendeléseken amúgy is mindig csúszás van, úgyis hamar odaérek…

Azonban eljött az a pont, amikor már nem lehetett halogatni, a második hosszabbítás megkezdése előtt kénytelen voltam elindulni a sportorvoshoz. Gondoltam, gyorsan beizzítom a telefonomon az internetet, ha mást nem, legalább az eredményt tudjam követni. Miért is ne, ilyenkor természetesen a technika is csődöt mond… A dombon lefelé haladva a nyitott ablakokon át minden második házból a meccs zaja szűrődik ki, nem éppen visszafogott buzdítással tarkítva. Jól van, ez jó jel! Miközben helyet foglalok a váróban, hallom ám, hogy a fizikoterápiás részleg betegeit sem hagyja hidegen kézilabdásaink sikere. Fél füllel elcsípem, hogy vezetünk. Nincs időm elkalandozni, hirtelen nyílik a rendelő ajtaja, beszólítanak. Minden a szokásos mederben zajlik, az asszisztens hölgy készül a vérnyomás méréséhez. Elkerekedett szemekkel, kérdőn néz rám, miért lett ez ilyen magas? A meccs miatt – szabadkozom-, nem láttam a végét. Erre ő: „Ez nem igaz, komolyan lekapcsolom azt a tévét. Az előtted lévő srácnak 170-es volt a vérnyomása, pedig már másodjára hívtam be.”

Valószínűleg nem mi voltunk az egyetlenek. Minden bizonnyal egy komplett kötetet meg lehetne vele tölteni, hogy hányan, hányféleképpen éltük meg ezt a diadalt. Az izlandiak felett aratott győzelmünkről végül az érvényes sportorvosi igazolással a markomban hazafelé ballagva szereztem tudomást. De ezt a végkifejlet függvényében annyira már nem bántam.

A történet tanulsága, hogy egy vérbeli szurkoló alaposan egyeztet a naptárjával, mielőtt bárhová elígérkezne, különösen, ha egy fontos sportesemény zajlik éppen. Sportorvosi vizsgálatra menni az olimpia alatt pedig nem egy életbiztosítás…

Burján Anna

Sportnovella felnőtt kategória 2. helyezett

A Bajnok

Mind a nyolcan lent vagyunk a bokszteremben és püföljük az ezernyi helyen bestoppolt zsákokat, amikre szinte rájuk van írva, hogy már generációk tucatjait kiszolgálták.

A legjobban Géppuskalábú liheg, és leginkább őróla csurog a veríték, amikor két sorozat jobbegyenes között félrepillantok rá, már-már attól tartok, hogy a saját verejtéktócsájában fog hanyatt vágódni.

Pöröly váratlanul félrevonul magának, mindnyájan azt hisszük, hogy feladta, holott csak megtörli szikár felsőtestét és iszik egy kortyot, majd megy is vissza a zsákjához, hogy bombázza tovább félelmetes hírű balhorgaival.

Ha kezdő vagy zsákolás közben csak arra gondolsz, ami előtted van, hogy jól tartsd az öklöd, hogy szabályosan állj és sasszézz, hogy a csípőd forduljon bele az ütésbe, és hogy az a kezed, amelyik nem üt, a fejedet védve mindig szorosan oda legyen tapasztva az álladhoz, de nekünk, profiknak, már annyira rutinból jön minden, hogy bizony zsákolás közben el-elkalandoznak a gondolataink. Hogy pontosan ki mire gondol, azt nem tudom, de azt sejtem, hogy vannak közös gondolataink, amik, ha csak egy pillanatra is, de mindegyikünkben megfogannak valamilyen szinten. Például, hogy a málladozó vakolatú, tompán megvilágított bokszterem, még ha lepusztult is egy kicsit, olyan számunkra mintha az otthonunk lenne, hogy egyugyanazon proli rétegből származunk, és hogy egymásnak olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk, hogy egy a célunk egy az utunk.

– Odanézz, Szikla! – kiáltja nekem Vasököl, miután hosszú jobbja váratlanul a párásodó ablak felé mutat.

Mire én: – Látom! Egy kölyök leselkedik ott!

Nyakas és Kese majd a többiek is az ablak irányába merednek. Mindenki elereszti az utolsó megkezdett ütését, azután megállnak és elmosolyodnak.

Elképesztő élmény mosolygó titánokat látni, az ő mosolyuk nem olyan, mint a hétköznapi emberé, az ő mosolyuk teljesen más, valahogy visszafogottabb és méltóságteljesebb, és noha korábban csak sejtettem, most ezer százalékra tudom, hogy ezek a titánok mire gondolnak.

– Bajnok? – kérdezem mezítelen felsőtestű testvéreimet.

– Bajnok! – felelik egymás után, apró bólogatások közepette, majd fejüket leszegve mélyeket sóhajtoznak.

– Mi van Beton? – böki meg könyökkel Gyúrós, csapatunk zömök emberét, aki törülközőjét mélyen az arcába nyomja.

Beton csak szipog a törülközője mögött. – Mi volna, izzadok, mint a dög!

– Ja, izzadnak a szemeid! – veti oda Melós, kíméletlenül.

Beton megvonja a vállát és befordul a fal felé, majd nekünk háttal állva nyöszörgi: – Ez van tesók, elérzékenyültem. A bokszoló is csak ember!

Kérges szíveink egy pillanat alatt meglágyulnak és felszakadoznak, mint a stoppolások alatt a bokszzsákjaink, és bár hosszú perceken át tudnánk regélni egykori edzőtársunkról, csak karcsú mondatok csusszannak ki a szánkon: Jó srác volt a Bajnok. Csíptem a búráját. Én is bírtam. Micsoda jobbcsapottjai voltak. Gyors volt, mint a villám. Az ellenfelei ütései lepattantak róla.

Erőt veszünk magunkon és visszasétálunk a zsákokhoz, majd mintegy, a hirtelen felhalmozódott feszültség levezetése gyanánt teljes vehemenciával püfölni kezdjük őket.

Bármennyire is küzdök ellene, visszaemlékszem, amikor egy ugyanilyen esős napon, mint a mai, benézett egy pufók arc ugyanazon az ablakon, amin az a srác bámul befele és kimentem hozzá, hogy behívjam, de amint megjelentem előtte, ő megijedt és végigtrappolt az esőáztatta úton.

Ez a dolog többször is megismétlődött, a srác benézett, én kirohantam, hogy beszéljek vele és lecsábítsam edzeni, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy azért bámul befelé, mert szeretne lejárni bokszedzésekre, csak gyáva megtenni az első lépést, de ő minden esetben elviharzott.

Egyik nap az Oktogonnál valami szerencsétlen kimenetelű baleset miatt leszállították az utasokat a villamosról, ami miatt bő félórás késéssel érkeztem az edzésre. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a leselkedő kissrác ott volt az ablakra tapadva és kíváncsian figyelte, mi folyik idelenn a teremben.

Most nem bíztam a véletlenre, odalopóztam a duci kiskölyök mögé, megragadtam farmerdzsekijénél fogva és magam felé fordítottam. – Nyugi óriás, ne ijedezz!

– Nem ijedtem meg! – motyogta a halálra rémült srác, nekem, aki nagyon is tisztában voltam vele, hogy mennyire ijesztő tudok lenni még olyankor is, amikor az arcom alapállásban van, nemhogy még olyankor, amikor a megszokottól kicsit feszültebb vagyok.

Igyekeztem visszafogottabban beszélgetni a sráccal, mint, ahogyan az enyéimmel szoktam, hogy ne rémisszem meg még jobban. Kérdőre vontam, hogy leselkedés helyett miért nem jön inkább le és csinálja.

Összezagyvált nekem az a gyerek mindenfélét, de aztán nagysokára mégiscsak kiszedtem belőle a lényeget, hogy azért nem mer belekezdeni az edzésbe, mert túlsúlyos és gyenge.

Röhögtem egy jót, majd elmeséltem neki, hogy én még tőle is ducibb voltam, amikor elkezdtem bokszolni, és hogy a rendszeres testedzéstől pár éven belül leadtam a súlyfelesleget és komoly izomtömeget szedtem magamra.

A kissrác a történetemet hallva némi önbizalmat nyert és egyre csak azt hajtogatta, hogy el akarja kezdeni a bokszot.

Mivel sosem bírtam a határozatlan embereket, a srác kijelentése feledtette velem, hogy egy gyerekkel állok szemben és akként beszéltem vele, ahogyan azt egy felnőttel is tettem volna: – Akarni nem elég! – Meg kell tenni! – Tedd, vagy ne tedd, de ne tétovázz! A fontos döntéseknél nincsenek köztes állapotok csak igenek és nemek!

Jól ráhoztam a kissrácra a szívbajt, mégis azzal váltunk el, hogy megígérte, másnap este tutira lejön.

Másnap már mindnyájan lent voltunk a teremben, de a srác nem jött le.

Izgatottan vártam, de minél inkább telt az idő, annál csalódottabbá váltam és annál biztosabb voltam benne, hogy előző nap fölöslegesen győzködtem a srácot.

Majd hat után negyven perccel megnyílott az ajtó, de egy árva lélek sem lépett be rajta.

Tudtam, éreztem, hogy ő az és felkiáltottam: – Gyere le, Bajnok!

A többiek is elkezdték csalogatni: – Gyere, Bajnok, nézünk neked egy kesztyűt és már püfölheted is a zsákot!

A pufi kissrác félénken megjelent az ajtóban és csak állt ott mozdulatlanul.

Annyira kétségbeejtő volt már a puszta látványa is és annyira nem illett a képbe, hogy az valami borzasztó. Pont, mintha én mentem volna be a százhúsz kilómmal egy balettórára.

A srác végre megindult, de minden egyes lépése előtt össze kellett gyűjtenie a bátorságát.

Bátorság gyűjtés, lépés, bátorsággyűjtés, lépés. És ez így ment perceken át.

Borzasztó idegőrlő volt és túl sokáig tartott volna, míg magától beér a terem közepéig, ezért fölmentem érte, szelíden, de határozottan megfogtam a tarkóját és levezettem. – Gyere, ne félj tőlünk, a zord külsőnk érző embereket takar!

A kissrác átöltözött, gondosan kirakosgatta a magával hozott szendvicseit meg a zacskós tejét egy padra és várta, hogy mutassuk neki, hogy mit kell csinálnia.

A padon sorakozó celofánba tekert szendvicsek láttán mindenkire rátört a röhögés és hogy ne legyen sértő a viselkedésünk, röhögésünket leküzdve, egymás után rohantunk ki a mosdóba, mondván, hogy majd szétdurran a vesénk.

Folytatódott az edzés. Látszott a srácon a lelkesedés, de nagyon gyenge volt, amikor zsákolt, a kezei erőtlenül nyekklettek-nyaklottak és a mozdulatai is igencsak bénák voltak, ekkor láttam be, hogy boksz helyett inkább a fedettpályás távolbanézést kellett volna javasolnom neki.

Amikor edzés után kikísértem a kis felfedezettemet a teremből, még utánakiáltottam: – Csak a kezdet nehéz, holnap már könnyebb lesz lejönni!
Sőt, napról napra könnyebb lesz!

Nagy örömünkre a mi kis bajnokunk másnap is lejött. Igaz, még mindig lassan lépdelt lefelé a lépcsőn, de már kevesebb volt benne a félelem, majd lejött a rákövetkező napon is, az azután lévő napokon is és napról napra magabiztosabban jött és napról napra erősebben és több tudással távozott.

Így utólag megvallva a Bajnok jelző egyfajta szelíd gúnyolódás volt részünkről, de mégsem lőttünk vele mellé, ugyanis ez a gyenge, pufi kissrác, ez a bizonyos Kocsis Tamás röpke tíz éven belül országos bokszbajnok lett.

Palancsa Zsolt

Sportnovella pályázat 3. helyezett

Az első futóverseny

  • Légyszi, segíts – fordult a nagyobbik lányához egy közös vasárnapi ebéd után.
  • Persze, miben – kérdezett vissza a lány a gép előtt ülve.
  • Regisztrálni szeretnék egy futóversenyre. Te szoktál ilyeneken részt venni, biztosan tudod, hogyan kell.

A lány szeme édesanyja arcát fürkészte. Emlékezett rá, amikor „valamit kell mozogni” felkiáltással édesanyja kocogni kezdett. Először csak a kertben, a kerítés mentén futkározott föl-alá – szigorúan alkonyat után, hogy mások ne lássák. Szerencsére jó hosszú a kert. Később kimerészkedett az utcára futni, de még mindig a sötétedés utáni időszakokat választotta.

  • Gyere, ülj mellém. Regisztrálunk. –

Nem volt olyan rég, csak pár hónappal ezelőtt, amikor egy szombat délután a kisebbik lány hozta szóba a futás-ügyet.

  • Mit szólnál, Manya, ha ma lefutnám veled a körödet? Van egy applikáció, amivel lemérném, milyen hosszú is ez a kör. Hatkor már neked is elég sötét lesz hozzá – vigyorgott.
  • Ha te is jössz, nem kell, hogy sötét legyen – felelte az édesanyja, és elkezdte felvenni a futófelszerelését.

Fél óra múlva kiderült a kör hossza. – Ha még egy kicsit tovább futnál, mondjuk az utca végéig, akkor meg lenne a három kilométer.

  • Köszönöm, hogy eljöttél velem futni – mondta az anya, és két nap múlva tovább futott, az utca végéig. Egy hét múlva meg még tovább. Hiszen egyre jobban esett a futás, és élvezte, hogy növelni tudja a távot.

Most pedig itt van ez a verseny. Már meg is bánta, hogy nevezett. Mi lesz, ha mégsem tudja lefutni az öt kilométert? De miért is ne tudná? Olyan jó lenne, ha valaki megfogná és megszorítaná a kezét

Bevezetett Pest határáig, és otthagyta a kocsit a P+R-ben. Pesten úgysem merne vezetni, biztosan valami galibát csinálna. A gyerekei mindig megmosolyogják: – Manya, a te jogsid csak Pest határáig szól.

Busz, villamos, megérkezett. Mekkora tömeg! Sorban állás, rajtszám, öltöző, csomagmegőrző. Kicsit bizonytalanul készülődik. Bemelegít, az ő korában ez már különösen is fontos.

Hát ezek hogy kerülnek ide? Mit csinál itt ez a két lány? Odaszaladnak hozzá, és megszorítják a kezét.

  • Helló, Manya! Meglepetés! Mi is beneveztünk. Jöttünk futni veled.
  • Nahát! De jó! Na, majd nézem, ahogy távolodik a hátatok. A célnál azért várjatok meg, utána beülhetnénk valahová.
  • Nem fogunk távolodni. Veled futunk végig. Nyulazunk neked.
  • Mit csináltok?
  • Valójában nem versenyzünk, nem számít, hányadikak leszünk. Az számít, hogy veled együtt fussunk, és te jól érezd magad.

Jó háromnegyed órával később a sírás határán ölelte a lányait. Sikerült! Lefutotta! Milyen jó, hogy a lányai vele voltak, nem hagyták egyedül! Végtelen hála és öröm töltötte el.

  • Büszke vagyok rád, Manya – mondta a nagyobb lány, és a fiatalabb bólogatott.

Olyan furcsa helyzet! Mintha megfordult volna a szereposztás. Mintha ő lenne a gyerek, akire büszkék a szülei. Nagyon jó érzés volt. Kihúzta magát, és kicsit ő is büszke volt önmagára.

Zámbóné Tóth Emese