Az első futóverseny
- Légyszi, segíts – fordult a nagyobbik lányához egy közös vasárnapi ebéd után.
- Persze, miben – kérdezett vissza a lány a gép előtt ülve.
- Regisztrálni szeretnék egy futóversenyre. Te szoktál ilyeneken részt venni, biztosan tudod, hogyan kell.
A lány szeme édesanyja arcát fürkészte. Emlékezett rá, amikor „valamit kell mozogni” felkiáltással édesanyja kocogni kezdett. Először csak a kertben, a kerítés mentén futkározott föl-alá – szigorúan alkonyat után, hogy mások ne lássák. Szerencsére jó hosszú a kert. Később kimerészkedett az utcára futni, de még mindig a sötétedés utáni időszakokat választotta.
- Gyere, ülj mellém. Regisztrálunk. –
Nem volt olyan rég, csak pár hónappal ezelőtt, amikor egy szombat délután a kisebbik lány hozta szóba a futás-ügyet.
- Mit szólnál, Manya, ha ma lefutnám veled a körödet? Van egy applikáció, amivel lemérném, milyen hosszú is ez a kör. Hatkor már neked is elég sötét lesz hozzá – vigyorgott.
- Ha te is jössz, nem kell, hogy sötét legyen – felelte az édesanyja, és elkezdte felvenni a futófelszerelését.
Fél óra múlva kiderült a kör hossza. – Ha még egy kicsit tovább futnál, mondjuk az utca végéig, akkor meg lenne a három kilométer.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem futni – mondta az anya, és két nap múlva tovább futott, az utca végéig. Egy hét múlva meg még tovább. Hiszen egyre jobban esett a futás, és élvezte, hogy növelni tudja a távot.
Most pedig itt van ez a verseny. Már meg is bánta, hogy nevezett. Mi lesz, ha mégsem tudja lefutni az öt kilométert? De miért is ne tudná? Olyan jó lenne, ha valaki megfogná és megszorítaná a kezét
Bevezetett Pest határáig, és otthagyta a kocsit a P+R-ben. Pesten úgysem merne vezetni, biztosan valami galibát csinálna. A gyerekei mindig megmosolyogják: – Manya, a te jogsid csak Pest határáig szól.
Busz, villamos, megérkezett. Mekkora tömeg! Sorban állás, rajtszám, öltöző, csomagmegőrző. Kicsit bizonytalanul készülődik. Bemelegít, az ő korában ez már különösen is fontos.
Hát ezek hogy kerülnek ide? Mit csinál itt ez a két lány? Odaszaladnak hozzá, és megszorítják a kezét.
- Helló, Manya! Meglepetés! Mi is beneveztünk. Jöttünk futni veled.
- Nahát! De jó! Na, majd nézem, ahogy távolodik a hátatok. A célnál azért várjatok meg, utána beülhetnénk valahová.
- Nem fogunk távolodni. Veled futunk végig. Nyulazunk neked.
- Mit csináltok?
- Valójában nem versenyzünk, nem számít, hányadikak leszünk. Az számít, hogy veled együtt fussunk, és te jól érezd magad.
Jó háromnegyed órával később a sírás határán ölelte a lányait. Sikerült! Lefutotta! Milyen jó, hogy a lányai vele voltak, nem hagyták egyedül! Végtelen hála és öröm töltötte el.
- Büszke vagyok rád, Manya – mondta a nagyobb lány, és a fiatalabb bólogatott.
Olyan furcsa helyzet! Mintha megfordult volna a szereposztás. Mintha ő lenne a gyerek, akire büszkék a szülei. Nagyon jó érzés volt. Kihúzta magát, és kicsit ő is büszke volt önmagára.
Zámbóné Tóth Emese
