Dráma három felvonásban
Életünk legjelentősebb eseményei – legyen az mélyen megérintő, szomorúsággal teli vagy éppen a fellegekbe felemelő jellegű –, bevésődnek emlékezetünkbe. Ha megkérdezünk egy sportrajongót, nemcsak azt tudja egyből felidézni, melyik volt kedvenc sportolójának vagy sportcsapatának legkiemelkedőbb diadala, de azt is, ő éppen hol élte át a történéseket.
Én személy szerint gyermekkorom óta gyűjtögetem az ilyen jellegű történeteket, oldalakat tudnék megtölteni a személyesen vagy a televízió képernyői előtt átélt izgalmakról, keserédes vagy éppen örömmel teli élményekről. Kihagyhatatlanok lennének a felsorolásból a sport egyik legnagyobb ünnepéhez, az olimpiai játékokhoz kötődő emlékeim. Igazi szurkolóhoz mérten már a megnyitó ünnepség előtt hatalmába szokott keríteni a hangulat, érzem, itt valami különlegesnek leszek szemtanúja.
Pont ilyen körülmények között készültem a 2012-es londoni olimpiára is. Egy sportoló, bármilyen szinten is űzze választott sportját, az esélylatolgatók és interjúk olvasgatása közepette sem feledkezhet meg olyan fontos kötelességeiről, mint amilyen a sportorvosi engedély beszerzése. Még akkor sem, ha csupán az egyetemi kosárlabda bajnokságban való szereplés a tét, ráadásul egy olyan személynek, aki nem éppen Michael Jordan tehetségével rendelkezik. Így hát jó előre időpontot kértem a helyi sportorvosi rendelésre, akkoriban még nem is sejtve, hogy az a bizonyos augusztusi kora délután nem épp a nyugalom jegyében fog telni. A férfi kézilabda válogatott eredményeit követve hamar nyilvánvalóvá vált, miért. Mint kiderült, az elődöntőbe jutásért fiainknak Izland ellen kell majd pályára lépnie, magyar idő szerint déli tizenkettőkor. A drámai hatás fokozása érdekében megismétlem: a kezdődobás időpontja 12.00, a vizsgálat kezdete 14.00. Sebaj, gondoltam, közel lakunk a kórházhoz. Leletek kikészítve, cipő elővéve, körmök nemzeti színűre kipingálva. Így a körülményekhez képest nyugodtan, annak biztos tudatában ültem le a képernyő elé, hogy a lefújást követően azonnal a kórház irányába vehetem az irányt. Mint ismeretes, az események nem várt fordulata gondoskodott róla, hogy ez ne egészen így legyen. A végletekig kiélezett mérkőzésen többször állt nekünk a zászló, az utolsó percekben azonban az északiak átvették a vezetést. Csakhogy pontosak legyünk: egy gólos előnyben Izland támadhatott a győzelem bebiztosítása érdekében. Gyorsan peregtek a másodpercek. Majd egy időkérés. Már lélekben temettem a továbbjutást, amikor is sor került az ominózus hétméteresre. Az idegek pattanásig feszülnek… és akkor véd Fazekas! Hozzánk pattan a labda, Császártól Zubaihoz, onnan tovább Lékaihoz… góóól! Két másodperc… vége! Kétszer öt perc hosszabbítás következik. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Semmi baj, ez még beleférhet, még láthatom a végét. Nincs sok idő a pihenésre, már folytatódik is a találkozó. Lassan fokozhatatlan az izgalom, fej-fej mellett haladnak a csapatok. Döntetlen. Megint. Elkezdek magammal alkudozni: csak még egy perc, csak még egy aprócska támadás. Az orvosi rendeléseken amúgy is mindig csúszás van, úgyis hamar odaérek…
Azonban eljött az a pont, amikor már nem lehetett halogatni, a második hosszabbítás megkezdése előtt kénytelen voltam elindulni a sportorvoshoz. Gondoltam, gyorsan beizzítom a telefonomon az internetet, ha mást nem, legalább az eredményt tudjam követni. Miért is ne, ilyenkor természetesen a technika is csődöt mond… A dombon lefelé haladva a nyitott ablakokon át minden második házból a meccs zaja szűrődik ki, nem éppen visszafogott buzdítással tarkítva. Jól van, ez jó jel! Miközben helyet foglalok a váróban, hallom ám, hogy a fizikoterápiás részleg betegeit sem hagyja hidegen kézilabdásaink sikere. Fél füllel elcsípem, hogy vezetünk. Nincs időm elkalandozni, hirtelen nyílik a rendelő ajtaja, beszólítanak. Minden a szokásos mederben zajlik, az asszisztens hölgy készül a vérnyomás méréséhez. Elkerekedett szemekkel, kérdőn néz rám, miért lett ez ilyen magas? A meccs miatt – szabadkozom-, nem láttam a végét. Erre ő: „Ez nem igaz, komolyan lekapcsolom azt a tévét. Az előtted lévő srácnak 170-es volt a vérnyomása, pedig már másodjára hívtam be.”
Valószínűleg nem mi voltunk az egyetlenek. Minden bizonnyal egy komplett kötetet meg lehetne vele tölteni, hogy hányan, hányféleképpen éltük meg ezt a diadalt. Az izlandiak felett aratott győzelmünkről végül az érvényes sportorvosi igazolással a markomban hazafelé ballagva szereztem tudomást. De ezt a végkifejlet függvényében annyira már nem bántam.
A történet tanulsága, hogy egy vérbeli szurkoló alaposan egyeztet a naptárjával, mielőtt bárhová elígérkezne, különösen, ha egy fontos sportesemény zajlik éppen. Sportorvosi vizsgálatra menni az olimpia alatt pedig nem egy életbiztosítás…
Burján Anna
