A Bajnok
Mind a nyolcan lent vagyunk a bokszteremben és püföljük az ezernyi helyen bestoppolt zsákokat, amikre szinte rájuk van írva, hogy már generációk tucatjait kiszolgálták.
A legjobban Géppuskalábú liheg, és leginkább őróla csurog a veríték, amikor két sorozat jobbegyenes között félrepillantok rá, már-már attól tartok, hogy a saját verejtéktócsájában fog hanyatt vágódni.
Pöröly váratlanul félrevonul magának, mindnyájan azt hisszük, hogy feladta, holott csak megtörli szikár felsőtestét és iszik egy kortyot, majd megy is vissza a zsákjához, hogy bombázza tovább félelmetes hírű balhorgaival.
Ha kezdő vagy zsákolás közben csak arra gondolsz, ami előtted van, hogy jól tartsd az öklöd, hogy szabályosan állj és sasszézz, hogy a csípőd forduljon bele az ütésbe, és hogy az a kezed, amelyik nem üt, a fejedet védve mindig szorosan oda legyen tapasztva az álladhoz, de nekünk, profiknak, már annyira rutinból jön minden, hogy bizony zsákolás közben el-elkalandoznak a gondolataink. Hogy pontosan ki mire gondol, azt nem tudom, de azt sejtem, hogy vannak közös gondolataink, amik, ha csak egy pillanatra is, de mindegyikünkben megfogannak valamilyen szinten. Például, hogy a málladozó vakolatú, tompán megvilágított bokszterem, még ha lepusztult is egy kicsit, olyan számunkra mintha az otthonunk lenne, hogy egyugyanazon proli rétegből származunk, és hogy egymásnak olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk, hogy egy a célunk egy az utunk.
– Odanézz, Szikla! – kiáltja nekem Vasököl, miután hosszú jobbja váratlanul a párásodó ablak felé mutat.
Mire én: – Látom! Egy kölyök leselkedik ott!
Nyakas és Kese majd a többiek is az ablak irányába merednek. Mindenki elereszti az utolsó megkezdett ütését, azután megállnak és elmosolyodnak.
Elképesztő élmény mosolygó titánokat látni, az ő mosolyuk nem olyan, mint a hétköznapi emberé, az ő mosolyuk teljesen más, valahogy visszafogottabb és méltóságteljesebb, és noha korábban csak sejtettem, most ezer százalékra tudom, hogy ezek a titánok mire gondolnak.
– Bajnok? – kérdezem mezítelen felsőtestű testvéreimet.
– Bajnok! – felelik egymás után, apró bólogatások közepette, majd fejüket leszegve mélyeket sóhajtoznak.
– Mi van Beton? – böki meg könyökkel Gyúrós, csapatunk zömök emberét, aki törülközőjét mélyen az arcába nyomja.
Beton csak szipog a törülközője mögött. – Mi volna, izzadok, mint a dög!
– Ja, izzadnak a szemeid! – veti oda Melós, kíméletlenül.
Beton megvonja a vállát és befordul a fal felé, majd nekünk háttal állva nyöszörgi: – Ez van tesók, elérzékenyültem. A bokszoló is csak ember!
Kérges szíveink egy pillanat alatt meglágyulnak és felszakadoznak, mint a stoppolások alatt a bokszzsákjaink, és bár hosszú perceken át tudnánk regélni egykori edzőtársunkról, csak karcsú mondatok csusszannak ki a szánkon: Jó srác volt a Bajnok. Csíptem a búráját. Én is bírtam. Micsoda jobbcsapottjai voltak. Gyors volt, mint a villám. Az ellenfelei ütései lepattantak róla.
Erőt veszünk magunkon és visszasétálunk a zsákokhoz, majd mintegy, a hirtelen felhalmozódott feszültség levezetése gyanánt teljes vehemenciával püfölni kezdjük őket.
Bármennyire is küzdök ellene, visszaemlékszem, amikor egy ugyanilyen esős napon, mint a mai, benézett egy pufók arc ugyanazon az ablakon, amin az a srác bámul befele és kimentem hozzá, hogy behívjam, de amint megjelentem előtte, ő megijedt és végigtrappolt az esőáztatta úton.
Ez a dolog többször is megismétlődött, a srác benézett, én kirohantam, hogy beszéljek vele és lecsábítsam edzeni, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy azért bámul befelé, mert szeretne lejárni bokszedzésekre, csak gyáva megtenni az első lépést, de ő minden esetben elviharzott.
Egyik nap az Oktogonnál valami szerencsétlen kimenetelű baleset miatt leszállították az utasokat a villamosról, ami miatt bő félórás késéssel érkeztem az edzésre. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a leselkedő kissrác ott volt az ablakra tapadva és kíváncsian figyelte, mi folyik idelenn a teremben.
Most nem bíztam a véletlenre, odalopóztam a duci kiskölyök mögé, megragadtam farmerdzsekijénél fogva és magam felé fordítottam. – Nyugi óriás, ne ijedezz!
– Nem ijedtem meg! – motyogta a halálra rémült srác, nekem, aki nagyon is tisztában voltam vele, hogy mennyire ijesztő tudok lenni még olyankor is, amikor az arcom alapállásban van, nemhogy még olyankor, amikor a megszokottól kicsit feszültebb vagyok.
Igyekeztem visszafogottabban beszélgetni a sráccal, mint, ahogyan az enyéimmel szoktam, hogy ne rémisszem meg még jobban. Kérdőre vontam, hogy leselkedés helyett miért nem jön inkább le és csinálja.
Összezagyvált nekem az a gyerek mindenfélét, de aztán nagysokára mégiscsak kiszedtem belőle a lényeget, hogy azért nem mer belekezdeni az edzésbe, mert túlsúlyos és gyenge.
Röhögtem egy jót, majd elmeséltem neki, hogy én még tőle is ducibb voltam, amikor elkezdtem bokszolni, és hogy a rendszeres testedzéstől pár éven belül leadtam a súlyfelesleget és komoly izomtömeget szedtem magamra.
A kissrác a történetemet hallva némi önbizalmat nyert és egyre csak azt hajtogatta, hogy el akarja kezdeni a bokszot.
Mivel sosem bírtam a határozatlan embereket, a srác kijelentése feledtette velem, hogy egy gyerekkel állok szemben és akként beszéltem vele, ahogyan azt egy felnőttel is tettem volna: – Akarni nem elég! – Meg kell tenni! – Tedd, vagy ne tedd, de ne tétovázz! A fontos döntéseknél nincsenek köztes állapotok csak igenek és nemek!
Jól ráhoztam a kissrácra a szívbajt, mégis azzal váltunk el, hogy megígérte, másnap este tutira lejön.
Másnap már mindnyájan lent voltunk a teremben, de a srác nem jött le.
Izgatottan vártam, de minél inkább telt az idő, annál csalódottabbá váltam és annál biztosabb voltam benne, hogy előző nap fölöslegesen győzködtem a srácot.
Majd hat után negyven perccel megnyílott az ajtó, de egy árva lélek sem lépett be rajta.
Tudtam, éreztem, hogy ő az és felkiáltottam: – Gyere le, Bajnok!
A többiek is elkezdték csalogatni: – Gyere, Bajnok, nézünk neked egy kesztyűt és már püfölheted is a zsákot!
A pufi kissrác félénken megjelent az ajtóban és csak állt ott mozdulatlanul.
Annyira kétségbeejtő volt már a puszta látványa is és annyira nem illett a képbe, hogy az valami borzasztó. Pont, mintha én mentem volna be a százhúsz kilómmal egy balettórára.
A srác végre megindult, de minden egyes lépése előtt össze kellett gyűjtenie a bátorságát.
Bátorság gyűjtés, lépés, bátorsággyűjtés, lépés. És ez így ment perceken át.
Borzasztó idegőrlő volt és túl sokáig tartott volna, míg magától beér a terem közepéig, ezért fölmentem érte, szelíden, de határozottan megfogtam a tarkóját és levezettem. – Gyere, ne félj tőlünk, a zord külsőnk érző embereket takar!
A kissrác átöltözött, gondosan kirakosgatta a magával hozott szendvicseit meg a zacskós tejét egy padra és várta, hogy mutassuk neki, hogy mit kell csinálnia.
A padon sorakozó celofánba tekert szendvicsek láttán mindenkire rátört a röhögés és hogy ne legyen sértő a viselkedésünk, röhögésünket leküzdve, egymás után rohantunk ki a mosdóba, mondván, hogy majd szétdurran a vesénk.
Folytatódott az edzés. Látszott a srácon a lelkesedés, de nagyon gyenge volt, amikor zsákolt, a kezei erőtlenül nyekklettek-nyaklottak és a mozdulatai is igencsak bénák voltak, ekkor láttam be, hogy boksz helyett inkább a fedettpályás távolbanézést kellett volna javasolnom neki.
Amikor edzés után kikísértem a kis felfedezettemet a teremből, még utánakiáltottam: – Csak a kezdet nehéz, holnap már könnyebb lesz lejönni!
Sőt, napról napra könnyebb lesz!
Nagy örömünkre a mi kis bajnokunk másnap is lejött. Igaz, még mindig lassan lépdelt lefelé a lépcsőn, de már kevesebb volt benne a félelem, majd lejött a rákövetkező napon is, az azután lévő napokon is és napról napra magabiztosabban jött és napról napra erősebben és több tudással távozott.
Így utólag megvallva a Bajnok jelző egyfajta szelíd gúnyolódás volt részünkről, de mégsem lőttünk vele mellé, ugyanis ez a gyenge, pufi kissrác, ez a bizonyos Kocsis Tamás röpke tíz éven belül országos bokszbajnok lett.
Palancsa Zsolt
