RECENZIÓ

Csisztu Zsuzsát, akit idén a Nemzetközi Sportújságírók Szövetsége a világ legjobb sportújságírói közé választott, sportolói és műsorvezetői pályafutása kapcsán ismerte meg az egész ország. Hat olimpiáról közvetített élőben, és olyan sportlegendákkal készített interjút, mint Mika Häkkinen, Ronaldo vagy Sepp Blatter, a FIFA elnöke, és még folytathatnánk a sort. Szabó Kati négyszeres tornászvilágbajnokról írt cikke pedig a Színes portré kategóriában nyerte el a világ 5. legjobb írása helyezést.

Többszörös szakjogászi végzettsége és szakmai karrierje mellett Csisztu Zsuzsa boldog feleség és két gyermek édesanyja. Kisgyerek, kis gond – ez valami vicc? című könyvéből a személyes oldalát is jobban megismerhetjük. „Kedves családi sztorigyűjtemény” – így aposztrofálja kötetét a szerző, aki arra invitálja olvasóit, hogy tartsanak vele felidézni „az első tíz édes, olykor kesernyés, kacagós és sírós év történeteit”. A könyv valóban nagyon őszintére és életszerűre sikerült, olvasás közben úgy érezhetjük, hogy mi is egy kicsit a család része lettünk. Akinek pedig már van gyermeke, találkozhat benne olyan ismerős gondolatokkal, kérdésekkel, hasonló élethelyzetekkel, örömökkel és akár félelmekkel, amelyek bizonyára őt is foglalkoztatják, és azt érezheti, hogy ezekkel nincsen egyedül. Hiszen a szülők életét végig kísérik a dilemmák, hogy vajon jól csinálják-e azt, amit és jó döntéseket hoznak-e, ami teljesen természetes folyamat.

Csisztu Zsuzsa mindezt, még a nehezebb szituációkat is humoros formában osztja meg, amely alól saját magán sem tesz kivételt. A könyvből megtudhatjuk, hogy bizony neki is voltak átalvatlan éjszakái, amik után mégis frissen és üdén kellett kora reggel a képernyő elé állnia, vagy éppen, hogy számára sem könnyűek a háziasszonyi teendők, főleg az ünnepek idején. A kötetben néhány saját gyermekkori emlék is felelevenedik, elkísérhetjük a családot a nagy utazásokra, a történetek mellé pedig a szerző olyan értékes gondolatszálakat indít el, amelyeket nekünk is érdemes tovább fűzni.

Végh Nóra Judit

KÉT SPORTTEHETSÉG EGY CSALÁDBAN

Jansik Dávid és Jansik Szilárd

Interjú Jansik Dávid és Jansik Szilárd válogatott vízilabdázókkal

„A vízilabda az életed” – nyilatkoztad Dávid, egy korábbi interjúban. Meséljetek, hogy indult a legelején?

Jansik Dávid: Én hétéves koromban kezdtem az úszással, már akkor éreztem, hogy a vizes sportok az igazán nekem valók. Nem sokkal később jött a vízilabda is Cegléden, mert oda valósiak vagyunk. Ott kezdődött a pályafutásom. A sportélet már gyermekkoromban nagyon megtetszett. Arra azért emlékszem, hogy gyakran fáztam, mert akkor még nem volt ott fedett uszoda, szóval kicsit nomád körülmények között edzettem. Egyáltalán nem bánom, talán ez is egy olyan körülmény volt, ami hozzájárult ahhoz, hogy megerősítsen. 14 évesen feljöttem Budapestre a KSI-be vízilabdázni, ahol három évig folytattam az utánpótlást, majd még a nagykorúvá válásom előtt elmentem a Honvédba. 17 éves koromban tehát már a felnőtt csapatban játszottam, úgy, hogy volt még két évem az utánpótlásból.

Mennyire volt nehéz összeegyezteni a vízilabdát a tanulással, iskolába járással?

Jansik Dávid: Mivel már 14 évesen Budapestre kerültem és ott voltak az edzések, középiskolába viszont Ceglédre jártam, ezért mindig úgy csináltuk, hogy az iskola után rögtön kimentünk a vasútállomásra, és irány az edzés. Gyakorlatilag az egész napom elment ezzel, mert későn értem haza, sokszor a vonaton tanultam. Amikor a Honvédba igazoltam, akkor viszont már nem fért bele az ingázás, fel kellett költöznöm. A tanulmányaimat pedig magántanulóként fejeztem be. Ez valamelyest megkönnyítette az életemet, de ha jobban belegondolok, a tanulás szempontjából viszont megnehezítette, hogy nem tudtam ott lenni meghallgatni az órákat, jóformán csak felelni, vizsgázni jártam be.

Jansik Szilárd: Na, a jó kis vonaton tanulásról én is tudnék mesélni (nevet). Bár be kell valljam, volt hogy már csak a kezemben pihent a könyv hazafelé. Az utazás napi 4 órát vett igénybe. Gyakorlatilag már gyerekként 05:20-tól 21:00-ig végig talpon voltam. A sport mellett nem lettem kitűnő tanuló, de annyira voltak jó jegyeim, hogy felvegyenek egyetemre, és igazából ez volt a célom. Voltak embert próbáló időszakok, amikor könnyebb lett volna feladni az egészet, de hála Istennek kitartottunk. A bátyám is motivált, aki ugyanezt az utat járta végig előttem. És a szüleink is minden támogatást megadtak a sporthoz, és tartották bennünk a lelket, ami nagyon sokat jelentett.

Más-más csapatban (Dávid – Szolnok, Szilárd – FTC – a szerk.) vagytok, de milyen együtt szerepelni egy adott mérkőzésen?

Jansik Szilárd: Bár klub szinten egymás ellenfelei vagyunk, a válogatottban együtt lehetünk. Gyerekkorunk óta ez volt az álmunk. Tavaly a Világkupát sikerült megnyernünk. Akkor szerepeltünk először együtt világversenyen. Szeretnénk a világbajnokságon is ott lenni. Mindketten ezért küzdünk. Ott már simán benne van a pakliban, hogy a másik klub tagjaként az elődöntőben pont egymást kapjuk. Tavaly év végén a döntőben egymás ellenfeleiként játszottunk, az öt mérkőzéses volt. Már kezdünk hozzászokni a helyzethez. A szüleink is járnak a meccsekre, szinte mindegyiken ott vannak, és szurkolnak értünk. Amikor pedig épp egymással szemben játszunk, akkor pártatlanul ülnek, és azon drukkolnak, hogy egyénileg jól tudjunk teljesíteni, és a lehető legtöbbet kihozni magunkból.

Jansik Dávid: Ahogy szokták mondani, a sportban és a vízben nincs barátság, testvériesség (nevet). Ugyanúgy keményen, harciasan kell játszanunk.

Végh Nóra Judit

A teljes cikk a nyomtatott magazinban olvasható.

SPORTÓVODÁKKAL AZ OLIMPIÁRA

SPORTÓVODÁKKAL AZ OLIMPIÁRA

A közelmúltban jelent meg a hír, miszerint a román kormány 1000 sportóvoda létrehozását támogatja 500 millió eurós költségkerettel. Ez azt jelenti, hogy ha sikerül a programot teljes mértékben megvalósítani, akkor egy óvoda létrehozására nagyjából 150 millió forint áll rendelkezésre.

Románia eddig 89 olimpiai aranyéremmel büszkélkedhet, melyek mindegyikét nyári játékokon nyerték. Kiemelkedően sikeresek 1984-ben Los Angelesben voltak, amikor 20 aranyat sikerült megszerezniük, de úgy, hogy az akkori keleti blokk országai, beleértve Magyarországot is, nem vettek részt a játékokon. A korabeli román vezetés döntése értelmében Románia mind a ’80-as moszkvai, mind a ’84 Los Angeles-i olimpián jelen volt versenyzőivel. Dél-keleti szomszédaink 2000-ben Sydneyben még 11 aranyat nyertek, majd olimpiáról olimpiára csökkent az eredményességük, egészen a legutóbbi egy aranyig Rióban. A pontosság miatt jegyezzük meg, hogy míg 2000-ben 6 ezüst, és 9 bronz, addig 2016-ban már csak 1 ezüst és 2 bronz volt a termésük. Az eredményesség vitán felül lehangoló.

Magyarország, összehasonlításképpen, 177 aranyéremmel az egyik legsikeresebb nemzet a világon a lakosságszámhoz viszonyítva. Romániában a bázis nagyjából kétszer akkora, mint hazánkban, egy húszmilliós lélekszámú országról beszélünk. Első aranyukat egyébként 1952-ben Helsinkiben nyerték, lövészetben.

Visszatérve az elmúlt közel húsz év látványos eredménytelenségére, Romániában úgy döntöttek, lépnek, és az alapoktól kezdik el újraépíteni a sportstruktúrát. Ennek a folyamatnak az első állomása, hogy úgynevezett sportcélú óvodákat, azaz sportóvodákat alapítanak. A kormány ehhez létrehozott egy 500 millió eurós pénzügyi alapot, amelyet 1 000 sportóvoda létrehozására lehet fordítani.

Deregán Gábor

A teljes cikk a nyomtatott magazinban olvasható.

UTÁNPÓTLÁS SPORT PSZICHOLÓGIÁJA, AZAZ EGY CSÓNAKBAN HÁRMAN

UTÁNPÓTLÁS SPORT PSZICHOLÓGIÁJA, AZAZ EGY CSÓNAKBAN HÁRMAN

A fiatal versenyzők mentális felkészítése sokban eltér a sportpszichológia klasszikus kereteitől, de talán kezdjük az elején. Ismert és szerencsére elfogadott az az állítás, ahhoz, hogy valakiből jó versenyző váljon, a fizikai képességeken és a technikai képzettségen túl szükséges a megfelelő környezeti támasz és bizonyos mentális készségek jelenléte. Itt máris megfigyelhetünk két izgalmas jelenséget – mit jelent a megfelelő környezet és melyek azok a bizonyos mentális készségek?

De nézzük meg a másik oldalt is – ha rákeresünk a neten a sportpszichológiára és a mentális felkészülésre, akkor a következőket találjuk: „a siker rajtad múlik”, „ha el tudod képzelni, meg tudod valósítani”; „MINDEN fejben dől el”. Valamiért az a téves és sokszor kártékony képzet keletkezik az olvasóban, hogy teljes kontrollt gyakorolhat önmaga és teljesítménye felett, de ha csak a mostani futball VB-t nézzük, láthatjuk, a felnőtteknél sem ennyire egyszerű a helyzet. A céljainkat felülírhatja egy hirtelen mozdulatból fakadó sérülés (tunéziai kapus esete), vagy az ellenfél bizonyulhat felkészültebbnek (Németország-Mexikó) és írhatja felül az elvárt eredményeket. Magyarázhatnánk a jelenséget azzal, hogy a versenyző nem volt elég felkészült, vagy a csapat nem volt elég motivált, de ha őszinték akarunk lenni, a játékban benne van a bizonytalanság lehetősége, az emberi viselkedés lehet irracionális. A sportpszichológia egyik célja, hogy felkészítse a játékosokat a lehetséges forgatókönyvekre, kimenetelekre, kezdve a tét okozta stressz lehetséges következményeivel (rosszullét, negatív gondolatok, koncentrációs problémák, döntési hibák…), a játékot meghatározó eseményekig (első gól problematikája, ha fordít az ellenfél, ha jelentősen vezet az ellenfél, tizenegyes párbaj…). Figyelembe veszi a csapatdinamika sajátosságait (csapat céljai, edző-játékosok közötti esetleges feszültségek…) és az egyéni játékos lehetséges nehézségeit is (kispad okozta problémák, sérüléstől való félelem, csapatcéltól eltérő egyéni motivációk…). Azaz a sportpszichológia nem várja el a sportolótól, hogy tökéletesek legyenek, mert tisztában van azzal, hogy a játékos jelenlegi állapota és teljesítménye függ az adott helyzettől is, de segíti őt abban, hogy az esetlegesen fellépő nehézségeken túllépjen.  Ezek a megállapítások az esetek többségében a felnőtt sportolókra igazak, ugyanis szabadon hozzák meg a döntéseiket, legtöbbször nem függnek másoktól, valamint kialakult már a versenyzői személyiségük is.

Most térjünk át a fiatalokra, vegyük például Ádám esetét. A 14 éves fiatalember 7 éves korában köteleződött el a labdarúgás iránt. Úszott és egy küzdősportot is kipróbált, de mégis a fociban találta meg mindazt, amibe bele tudott szeretni. Már a kezdetekben megtalálta a közös hangot a csapattársaival és az edzők is támogatták a fejlődésében, azaz minden kódolva volt ahhoz, hogy a belső motivációja kialakuljon. Az idei év sajnos nem tartogatott számára semmi jót, a kezdeti sikerek megtorpanni látszottak, egyre jobban kiszorult a kezdőből, ami az önbizalmát is megviselte. A kérdés az, mi vezetett a hullámvölgyhöz? Versenyzőnk mentálisan „elromlott”? Nézzünk kicsit a színfalak mögé és vegyük végig a cikk elején említett kritériumokat.

Kovács Kriszta

A teljes cikk a nyomtatott magazinban olvasható.

ÉRZELMI LIBIKÓKA

ÉRZELMI LIBIKÓKA

Szülőként az ember nagyon sok mindent megél a gyermeke mellett. Kicsiként a fejlődést, az egyszerűbb, de örömteli dolgokat. Az első napot az óvodában, a szocializáció következő fázisát, majd a barátok, az első szerelmek megjelenését. A szülőnek, azaz nekünk is új emberekkel kell együttműködnünk, legyen ő az óvónéni, vagy a többi gyerek anyukája, apukája. A viselkedést, a kommunikáció egy számunkra is új, más fázisát kell megtanulnunk. Már nemcsak két felnőtt beszélget, mert köztünk vannak a gyerekek, az övé és az enyém. Miután elröppennek az ovis évek, jönnek az iskolás feladatok. Az iskolatáska, a tanító néni, néha bácsi és az első nap a suliban. Beáll a család egy rendre, már nem lehet csak úgy otthon maradni, ha a nagymami ráér, kötelesség van, házi feladat. Korban nagyjából ilyenkor kezd el a csemete aktívan sportolni.

Általában csak a mozgás, a jókedv, a szórakozás miatt hetente párszor. Általánosságban kétszer egy héten, majd, ha komolyra fordul, többször is. Ilyenkor már versenyek, meccsek vannak a hétvégén, felborul a család élete, kiváltképp akkor, ha az egyesület nem viszi a gyereket, hanem nekünk kell a helyszínre érni vele. Persze rendre a város, a megye másik végére. Elkezdődik a szülők közötti egyezkedés, hogy ez kinek a feladata, ki ér rá. Más esetekben az apuka, vagy anyuka annyira lelkes, hogy bármi is legyen, ő megy, neki ott kell állnia a pálya szélén és látni a gyereket. Ha gólt rúg, vagy dob, ha a dobogón áll az oklevéllel, akkor örülünk. Ha kispados, vagy épp elesett féltávnál, akkor szomorkodunk. Mondják, hogy így van ez rendjén. Később önjáróvá válik, megy a maga és a társai feje után, már szinte azt se tudjuk, hogy épp hol van, hol versenyzik. A csúcs persze, ha válogatott lesz és elmondhatjuk, beérett a sok befektetés, a munka, a szenvedés.

De álljunk csak meg egy pillanatra! Szenvedés? Munka? Befektetés? Igen, így egyszerre minden.

Deregán Gábor

A teljes cikk a nyomtatott magazinban olvasható.