Jansik Dávid és Jansik Szilárd

KÉT SPORTTEHETSÉG EGY CSALÁDBAN

Interjú Jansik Dávid és Jansik Szilárd válogatott vízilabdázókkal

„A vízilabda az életed” – nyilatkoztad Dávid, egy korábbi interjúban. Meséljetek, hogy indult a legelején?

Jansik Dávid: Én hétéves koromban kezdtem az úszással, már akkor éreztem, hogy a vizes sportok az igazán nekem valók. Nem sokkal később jött a vízilabda is Cegléden, mert oda valósiak vagyunk. Ott kezdődött a pályafutásom. A sportélet már gyermekkoromban nagyon megtetszett. Arra azért emlékszem, hogy gyakran fáztam, mert akkor még nem volt ott fedett uszoda, szóval kicsit nomád körülmények között edzettem. Egyáltalán nem bánom, talán ez is egy olyan körülmény volt, ami hozzájárult ahhoz, hogy megerősítsen. 14 évesen feljöttem Budapestre a KSI-be vízilabdázni, ahol három évig folytattam az utánpótlást, majd még a nagykorúvá válásom előtt elmentem a Honvédba. 17 éves koromban tehát már a felnőtt csapatban játszottam, úgy, hogy volt még két évem az utánpótlásból.

Mennyire volt nehéz összeegyezteni a vízilabdát a tanulással, iskolába járással?

Jansik Dávid: Mivel már 14 évesen Budapestre kerültem és ott voltak az edzések, középiskolába viszont Ceglédre jártam, ezért mindig úgy csináltuk, hogy az iskola után rögtön kimentünk a vasútállomásra, és irány az edzés. Gyakorlatilag az egész napom elment ezzel, mert későn értem haza, sokszor a vonaton tanultam. Amikor a Honvédba igazoltam, akkor viszont már nem fért bele az ingázás, fel kellett költöznöm. A tanulmányaimat pedig magántanulóként fejeztem be. Ez valamelyest megkönnyítette az életemet, de ha jobban belegondolok, a tanulás szempontjából viszont megnehezítette, hogy nem tudtam ott lenni meghallgatni az órákat, jóformán csak felelni, vizsgázni jártam be.

Jansik Szilárd: Na, a jó kis vonaton tanulásról én is tudnék mesélni (nevet). Bár be kell valljam, volt hogy már csak a kezemben pihent a könyv hazafelé. Az utazás napi 4 órát vett igénybe. Gyakorlatilag már gyerekként 05:20-tól 21:00-ig végig talpon voltam. A sport mellett nem lettem kitűnő tanuló, de annyira voltak jó jegyeim, hogy felvegyenek egyetemre, és igazából ez volt a célom. Voltak embert próbáló időszakok, amikor könnyebb lett volna feladni az egészet, de hála Istennek kitartottunk. A bátyám is motivált, aki ugyanezt az utat járta végig előttem. És a szüleink is minden támogatást megadtak a sporthoz, és tartották bennünk a lelket, ami nagyon sokat jelentett.

Más-más csapatban (Dávid – Szolnok, Szilárd – FTC – a szerk.) vagytok, de milyen együtt szerepelni egy adott mérkőzésen?

Jansik Szilárd: Bár klub szinten egymás ellenfelei vagyunk, a válogatottban együtt lehetünk. Gyerekkorunk óta ez volt az álmunk. Tavaly a Világkupát sikerült megnyernünk. Akkor szerepeltünk először együtt világversenyen. Szeretnénk a világbajnokságon is ott lenni. Mindketten ezért küzdünk. Ott már simán benne van a pakliban, hogy a másik klub tagjaként az elődöntőben pont egymást kapjuk. Tavaly év végén a döntőben egymás ellenfeleiként játszottunk, az öt mérkőzéses volt. Már kezdünk hozzászokni a helyzethez. A szüleink is járnak a meccsekre, szinte mindegyiken ott vannak, és szurkolnak értünk. Amikor pedig épp egymással szemben játszunk, akkor pártatlanul ülnek, és azon drukkolnak, hogy egyénileg jól tudjunk teljesíteni, és a lehető legtöbbet kihozni magunkból.

Jansik Dávid: Ahogy szokták mondani, a sportban és a vízben nincs barátság, testvériesség (nevet). Ugyanúgy keményen, harciasan kell játszanunk.

Végh Nóra Judit

A teljes cikk a nyomtatott magazinban olvasható.

Kapcsolódó cikkek