Póta Georgina

“EZ A SPORT NEKEM VAN KITALÁLVA”

Interjú Póta Georgina Európa-bajnok asztaliteniszezővel

Rengeteget utazol, most éppen sikerült itthon összehoznunk a találkozót.

Igen, egy héten két-három napot töltök itthon. Gyakorlatilag minden hétvégén utazom nemzetközi eseményre, a berlini csapatommal (TTC Berlin) pedig a BL- és Bundesliga-meccsekre. Elég húzós a naptáram (nevet). A tempó töretlen, azonban egyre inkább figyelek arra, hogy mit üzen a testem, például nem kockáztatom meg, hogy túlhajtsam magamat, és amiatt lesérüljek. Az asztalitenisz „fejsport”, így nemcsak fizikailag, de szellemileg is állandóan fittnek kell lennem.

Szereted Berlint?

Nagyon szeretem. Bár az elmúlt négy-öt évben többnyire csak a meccsekre járok, de előtte több időt is huzamosabban ott tartózkodtam. Tetszik, hogy nagyon színes város, lazák és kedvesek az emberek. Sok a nevezetesség, a látnivaló. Nagyon szeretem az edzőmet, a Németországban élő, de orosz származású Irina Palinát, aki egyébként a Statisztikában is játszott korábban, és egy picit beszél is magyarul. Számomra fontos a hangulat, és én nagyon jól érzem magamat ott a csapattal, az edzőkkel és a menedzserrel is. És tetszik a város is, úgyhogy boldog vagyok, amikor ott lehetek.

Idén újra Magyarország ad otthont az asztalitenisz-világbajnokságnak, amelynek az egyik arca is vagy. Hogyan készülsz rá?

Az a rendszer, hogy általában három-négy hét pihenőm van nyáron, és nyolc-tíz napom karácsony idején. Bár tavaly nyáron pont India Ligát játszottam, ami egy háromhetes turné volt, három különböző városban, így akkor a pihenésre csak két hét maradt, az előtte való évben pedig a T2 Asia Pacific Table Tennis League-n voltam, amelynek keretében fél éven belül hétszer jártam Malajziában.

Idén újra Magyarország ad otthont az asztalitenisz-világbajnokságnak, amelynek az egyik arca is vagy. Hogyan készülsz rá?

A világbajnokságra a felkészülés intenzív három hét, előtte megyünk edzőtáborba is. Itt jegyezném meg, hogy mivel mindig vannak újítások a sportágban, a labdák is változnak, így nem mindegy, hogy az ember mivel gyakorol. Van olyan labda, amivel több falsot bele lehet vinni, mint amilyennel Berlinben is játszok, de a vb-n másmilyen lesz, erre fel kell készülni, például sokkal jobban meg kell majd lendítenem a karomat, és más taktikával fogok játszani. Nos, ez nem is olyan egyszerű, mert van, hogy egy héten belül három különböző labdával edzek, vagy épp versenyzek. Az asztalitenisz egyébként is nagyon technikás sportág, és sokféle borítás soft létezik. Szemcsés, antis, nagypörgetős, csapkodós – nagyon sokszínű. Sok mindenre kell figyelni, például ha balkezessel játszol, már más szögből csavarodik a kezedre a labda. Minden szempont lényeges lehet, hogy milyen a terem, vagy épp mi van a gumipadló alatt, kő vagy parketta. Tehát mindig kicsit másképp kell készülni, és én ezeket előre meg is szoktam kérdezni, hogy hol, mi várható.

Ahogy említed, az asztalitenisz „fejsport”, és állandó agyjátékot is igényel. Miként készülsz fel mentálisan a versenyek előtt?

Én egy elég speciális lány vagyok (nevet). Több ismerősöm a meditációra esküszik, például a svéd származású párostársam, Matilda is. Én nem szoktam, de már kicsi koromtól kezdve valahogy kialakult, hogy tudatosan, fejben mindent összpontosítva megyek előre, és mindig az adott meccsre koncentrálok. Egyébként izgulós vagyok a versenyek előtt, ami főleg a bemelegítésnél tetőzik, akkor jobb is, ha elkerülnek (nevet). Abban az egy órában már teljesen át vagyok szellemülve, más szemmel látom a világot, csak a meccsre fókuszálok. Ilyenkor, ha odajön valaki autogramot kérni, vagy interjút készíteni, akkor szoktam jelezni, hogy ne most, de a verseny után szívesen, addig igyekszem, hogy semmi ne zökkentsen ki. Szerencsére jól tudom kezelni a stresszhelyzeteket, pszichológus segítségét sem szoktam igénybe venni. A londoni olimpia előtt viszont nagyon jól jött, hogy beszélhettem szakemberrel, ugyanis volt akkor egy mélypontom. Jól teljesítettem a klubom felé, az összes meccsemet megnyertem, de fél éven keresztül nem mentem első fordulót, és így kicsit hátrébb kerültem a világranglistán is. A kvótát pedig a világranglistáról lehetett megszerezni, aki elöl volt, egyenesen kijutott. Az asztaliteniszben gyakran szeretik változtatni a szabályokat, minden olimpiának más a kvótafeltétele, de akkor éppen ez volt. Ebben az időszakban a történtek hatására nehezebben mentek a dolgok, pedig 29 év után nem felejt el valaki egyik napról a másikra ping-pongozni. Végül sikeresen átlendültem ezen is, és kijutottam az olimpiára. Sokat segített, hogy ezt akkor kiadhattam magamból. A kvótalezárás előtti utolsó két versenyen pedig már akkora transzban voltam, hogy ez inkább inspirált, és kiemelkedően jól tudtam játszani.

Gyakorlatilag 5 éves korod óta edzel. Hamar kiderült, hogy ez a sportág vonz. Miben támogatott a család? Hogyan tudtad összeegyeztetni a sportot és a tanulást?  

Édesanyámnak köszönhetem, hogy elvitt ping-pongozni, mert ő is játszott. Úgyhogy nem is volt más választásom, mentem mindig vele az edzésekre (nevet). Persze ehhez az is kellett, hogy nagyon megszerettem a sportágat. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy másképp csináltam volna. Ez a sport nekem van kitalálva, mintha rám öntötték volna. Nagyon változatos, izgalmas, és élvezhető sport. Minden edzésen más feladatokat csinálunk, így soha nem unalmas. Sok meccsünk van, és én szeretek utazni. Szóval anyu jól döntött, amikor megismertette velem az asztaliteniszt. Főiskolára az IBS-re jártam (International Business School-Nemzetközi Üzleti Főiskola), amellett, hogy ilyen érdeklődésű vagyok, ennek is van egy története, ugyanis mindig úgy választottunk iskolát, hogy az közel legyen az edzéshez, a Statisztika csarnokhoz. Nyolcosztályos gimnáziumba is a közelbe, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam. Inkább reálos vagyok, a matematika és a hasonló tárgyak voltak a kedvenceim, ahol gondolkodni kell. Magolni nem szerettem. Az IBS-en pénzügy-számvitelt tanultam. Tulajdonképpen, ez is anyura vezethető vissza, mert ő is pénzügyes, én pedig úgy gondoltam, hogy majd tud nekem segíteni a vizsgák előtti készülésben. Ez így is volt, minden segítséget megkaptam tőle, és az iskolámtól is. Ha egy verseny miatt nem tudtam részt venni a vizsgán, akkor más időpontban biztosítottak rá lehetőséget. Nagyon pozitív élmény volt, csak köszönettel tartozom mindenkinek. A gimnáziumban is támogattak, hogy tudjak a sportra koncentrálni. Hálás vagyok, hogy bíztak bennem. Nyilván ehhez egy megértő és segítőkész osztályfőnök is kellett, de nem tudnék említeni olyan tanárt, aki nem támogatott volna engem. Természetesen ugyanúgy fel kellett készülnöm, mint a többieknek, olyan sose volt, hogy csak úgy átengedtek volna valamiből. Meg kellett a jó jegyekért küzdeni, de a rugalmasság sokat segített. Jártam különórákra is. Volt olyan, hogy a magántanárom, egy hölgy, matematikát tanított, a férje pedig fizikát és kémiát, és alkalmanként három-négy órát is ott töltöttem náluk egyhuzamban, és akkor pótoltuk be az elmúlt héten vett tananyagot. A matek volt tehát a kedvencem, így kézenfekvő volt a pénzügyi vonal. Anyu fontosnak tartotta, hogy jól tanuljak, ő mindig kitűnő volt, és én is mindig arra törekedtem, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Mi egy maximalista család vagyunk (nevet). És persze biztosra is kell menni, mert az élsportban nincs borítékolva előre a siker. Nem beszélve a sérülésekről, ha valakinek amiatt kell abbahagynia. Kellett egy „B-terv” is.

Végh Nóra Judit

A teljes cikk a nyomtatott magazinban olvasható.

Kapcsolódó cikkek