Szülőként az ember nagyon sok mindent megél a gyermeke mellett. Kicsiként a fejlődést, az egyszerűbb, de örömteli dolgokat. Az első napot az óvodában, a szocializáció következő fázisát, majd a barátok, az első szerelmek megjelenését. A szülőnek, azaz nekünk is új emberekkel kell együttműködnünk, legyen ő az óvónéni, vagy a többi gyerek anyukája, apukája. A viselkedést, a kommunikáció egy számunkra is új, más fázisát kell megtanulnunk. Már nemcsak két felnőtt beszélget, mert köztünk vannak a gyerekek, az övé és az enyém. Miután elröppennek az ovis évek, jönnek az iskolás feladatok. Az iskolatáska, a tanító néni, néha bácsi és az első nap a suliban. Beáll a család egy rendre, már nem lehet csak úgy otthon maradni, ha a nagymami ráér, kötelesség van, házi feladat. Korban nagyjából ilyenkor kezd el a csemete aktívan sportolni.
Általában csak a mozgás, a jókedv, a szórakozás miatt hetente párszor. Általánosságban kétszer egy héten, majd, ha komolyra fordul, többször is. Ilyenkor már versenyek, meccsek vannak a hétvégén, felborul a család élete, kiváltképp akkor, ha az egyesület nem viszi a gyereket, hanem nekünk kell a helyszínre érni vele. Persze rendre a város, a megye másik végére. Elkezdődik a szülők közötti egyezkedés, hogy ez kinek a feladata, ki ér rá. Más esetekben az apuka, vagy anyuka annyira lelkes, hogy bármi is legyen, ő megy, neki ott kell állnia a pálya szélén és látni a gyereket. Ha gólt rúg, vagy dob, ha a dobogón áll az oklevéllel, akkor örülünk. Ha kispados, vagy épp elesett féltávnál, akkor szomorkodunk. Mondják, hogy így van ez rendjén. Később önjáróvá válik, megy a maga és a társai feje után, már szinte azt se tudjuk, hogy épp hol van, hol versenyzik. A csúcs persze, ha válogatott lesz és elmondhatjuk, beérett a sok befektetés, a munka, a szenvedés.
De álljunk csak meg egy pillanatra! Szenvedés? Munka? Befektetés? Igen, így egyszerre minden.
Deregán Gábor
A teljes cikk a nyomtatott magazinban olvasható.
